Mózes László
Élénk visszhangot váltott ki az alkotmánybíróság határozata, amely hatályon kívül helyezte a titkosszolgálati megfigyelések és lehallgatások jogalapjául szolgáló törvénycikkelyt. Indoklásában a testület azt is pontosította, döntése nem visszamenőleges hatályú, azaz korrupció vádjával jogerősen elítéltek nem szabadulhatnak e módosítást követően, a változtatás viszont érint folyamatban lévő peres ügyeket, Sorin Oprescu és társai például máris élni kívánnak a lehetőséggel.
A taláros testület korábban, február 16-án hozott határozatának lényege, hogy sérti a jogállamiságra és a polgárok jogbiztonságára vonatkozó alkotmányos előírást a büntetőeljárás azon rendelkezése, mely szerint lehallgatásokat a bűnüldöző szerveken és a rendőrségen kívül „más, erre szakosodott állami szervek” is végezhetnek. Az érintett intézmény esetünkben maga a Román Hírszerző Szolgálat, mely a korrupcióellenes ügyészség, illetve a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni igazgatóság megbízásából bűnvádi eljárások során eddig lehallgatta, illetve titkosszolgálati eszközökkel megfigyelte a gyanúsítottakat. Ezentúl ezt nem teheti, a megfigyelést a vizsgálódó intézménynek kell végeznie – egyelőre nem tisztázott, miként.
A hírszerző szolgálat érzékenyen reagált a történtekre, úgy érzik, munka nélkül maradnak. Elhangzott olyan álláspont is, miszerint az intézkedés veszélyeztetné a korrupció, az adócsalás elleni harcot, mi több, érintené az ország biztonságát. Ezt az alkotmánybíróság elnöke cáfolta. Az ügy odáig dagadt, hogy tegnap estére rendkívüli ülésre hívta össze a külföldről hazaérkező Klaus Iohannis a Legfelső Biztonsági Tanácsot, illetve a megbeszélés után még kilátásba helyeztek egy kormányülést is.
Miközben az alkotmánybírósági döntés egy hagyományosan demokratikus országban szükségszerűnek, az emberi jogokat szolgálónak tűnne, nálunk annyi titkosszolgálatot sirató vélekedés hangzik el, hogy azokat követve szinte sajnáljuk, hogy ezentúl nem hallgathatnak le a hírszerzők. Bűnvádi eljárásokban legalábbis. De még mielőtt emiatt szomorkodnánk, érdemes szem előtt tartani, hogy jogi szempontból jóval összetettebb, árnyaltabb kérdéskörrel állunk szemben, mintsem hogy indulatokkal, felszínesen ítélkezhessünk. Van olyan nézet, miszerint bűnvádi eljárásokból demokratikus körülmények között szerencsés kiiktatni a katonai jellegű testületeket – márpedig a hírszerző szolgálat ilyen. Szintén fontos elv lenne az átláthatóság, miként az is, hogy csupán a lehallgatási jegyzőkönyv nem tekinthető bizonyítéknak. Ez utóbbiak firtatása időszerű az úgynevezett székelyföldi terrorvád esetében is, hiszen mai napig sincs a gyanút megerősítő, hiteles információ.
Egy szó mint száz: államszerkezetét, berendezkedését évtizedeken át besúgásra és megfigyelésre alapozó ország esetében vélhetően nem akkora baj, miként harsogják, hogy negyed századdal a rendszerváltás után nem a hírszerzők kenyere a lehallgatás.
