Bem fiatal korától kezdve katonai pályán volt, Varsóban műszaki és tüzériskolában tanult, részt vett már Napóleon oroszországi hadjáratában is (1812). Tüzérként harcolt az oroszok ellen az 1831-es lengyel felkelés során, az osztrolenkai vesztes ütközetben kitűnt hősiességével (ezért nevezte Petőfi Osztrolenka véres csillagának). Később Párizsba emigrált. Egész életében Lengyelország felszabadítását tartotta fő céljának, de önkéntesként megjelent szinte vala­mennyi függetlenségi háborúban. 1848 októberében a bécsi felkelők csapatainak élén találjuk, innen szökött Magyarországra, ahol Kossuthnál jelentkezett szolgálatra.
Bem ugyanakkor olyan rossz viszonyban állt a magyar oldalon harcoló lengyel emigránsokkal, hogy azok kis híján meggyilkolták őt. Kossuth javaslatára ezért a fővárostól a lehető legmesszebb küldték a tehetséges katonát, így került a szánalmas állapotban lévő, kiszorított erdélyi hadsereg élére. Itt Bem bravúrt bravúrra halmozott, győztes hadjárata során újjászervezte csapatait, és sikeresen kiverte Erdélyből Urban román határőreit, majd a Puchner vezette császári csapatoktól is megtisztította az országrészt. Bem 1848–49 telén elért sikerei mentették meg a szabadságharc ügyét, nagy érdeme volt abban, hogy megindulhatott a császáriakat visszaverő tavaszi hadjárat. Később Bem sikeresen lassította az osztrákok által behívott, Lüders vezette orosz haderő előrenyomulását is, ám július 31-én Segesvárnál döntő vereséget szenvedett (ebben az ütközetben esett el valószínűleg hűséges segédje, Petőfi Sándor is).
Az Aradra menekülő tábornokot bízta meg Kossuth az összeomló magyar hadsereg parancsnokságával, ám ő sem kerülhette el Temesvárnál a bukást. Bem ezután a szomszédos Török Birodalomba menekült, ahol iszlám hitre térve, Murád néven egy évig élt még Aleppó városában. Az 1850-ben elhunyt kiváló katonát 1929-ben szállították haza szülővárosába, Tarnówba, ahol ma is nyugszik, de Magyarországon is számtalan utcanév és műemlék ápolja a szabadságharc hősének emlékét.

Tarján M. Tamás