Románia európai uniós csatlakozása óta folyamatosan panaszkodnak, vagdalkoznak, vádaskodnak a Dâmbovița partján: az ország nem tudja lehívni a kiutalt mezőgazdasági (és nem csak) EU-s alapokat. Van pénz, de nem tudjuk felhasználni. Sok esetben a gazdákra mutogatnak: nem igyekeznek egyénileg, nem társulnak, hogy megkaphassák az agrárium fejlődéséhez oly szükséges vissza nem térítendő támogatásokat.
Ennek ellensúlyozására összefogásra ösztökélik a gazdákat. Néhány évvel ezelőtt az egyesületek létesítésének fontosságát hangsúlyozták minden lehetséges alkalommal, így Háromszéken számos településen alakult gazdaegyesület. Ma már a szövetkezetek alapítását tartják lényegesnek (mert változott a politikai és adminisztratív hatalom, így változtak a ködös elképzelések is). Hogy mibe kerül a gazdáknak az egyik társulási formából a másikba való átigazolás? Ez megér egy külön misét, ahol főként az átállás lehetetlenségéről, az ebből következő hátrányokról lehet majd papolni.
Maradjunk annyiban: a csapon is az folyik, hogy társulniuk kell a gazdáknak, csak így maradhatnak meg a mezőgazdasági verseny kőkemény mezején.
És hogy „meggyőzőbb” legyen a társulás fontossága, a gazdatársadalom létét (nyilván politikai síkon is) megszabó erők eszement rendeleteket hoznak. Megjegyezzük: általában azt mondják, hogy az EU követelményeinek tesznek eleget, holott a valóság azt mutatja: az unió mezőgazdasági intézményeivel tárgyaló hatalmasaink csak a „hóvirág-pozíciót” ismerik (amit a katonaságnál próbáltak belénk verni: mindig fejet lehajtva állni, kommentár nélkül elfogadni feletteseink, pillanatnyi uraink parancsát).
Elképzelhetetlen őrültség a degresszivitás elvének alkalmazása a társulások esetében. Ha nekem van 50 hektárom, a komámnak ugyanannyi, és összeállunk (hegyvidéki övezetben), akkor már száz hektáron gazdálkodunk – közösen, mert senki nem tagadja, hogy együtt könnyebb. Viszont máris megvágtak minket a támogatásoknál: a közösen megművelt föld első ötven hektárjára megkapjuk a teljes hegyvidéki támogatást, a következő ötvenre csak ennek 75 százalékát – külön-külön többet kapnánk. Ez vonatkozik minden társulási formára – egyesület, szövetkezet, közbirtokosság.
És még nem beszéltünk a redisztributivitásról (kik találták ki ezeket a kifejezéseket?). Ez is az eszement elképzelések sorát gazdagítja – a társulást választó gazdák kárára. A SAPS-kifizetések értékét a tavalyi évre 77 euróban határozták meg. Az 1–5 hektárt megművelő gazdák 5, az 5–30 hektár közötti területre 47 euróval kapnak többet hektáronként, azon felül pedig semmi nem jár. Ha komámmal társulunk, újból veszítünk – ezt könnyű kiszámítani.
A döntéshozók közül – sokan a társulás fontosságáról prédikálnak habzó szájjal a gazdagyűléseken is – kik számolnak ezekkel az eszement döntésekkel, melyek épp az összefogást gáncsolják? Sokan ülnek bukaresti, brüsszeli bársonyszékben a háromszéki gazdák szavazatainak köszönhetően. Ki emelte vagy emeli fel ezután hangját hivatalosan is (nem csak kisebb-nagyobb rendezvényeken, megbeszéléseken!), hogy valóban ösztönözze a gazdák társulását?!
