Csak azt kellene megoldani, hogy egy közös ülésen eldöntsék, melyik párt, szervezet, szervezetecske melyik napot ünnepli? Sajnos, úgy néz ki, olyan nagy az „egyetértés” az érdekeltek közt, hogy mindezt tárgyalásos úton nem lehet rendezni, ezért legjobb lesz sorshúzással dönteni arról, melyik ünnepet melyik gittegylet sajátíthatja ki magának. Hál’ Istennek rengeteg alkalom van annak kinyilvánítására, hogy ki a nagyobb magyar, ki küzd jobban érdekeinkért, kinek van jó és még jobb ötlete az autonómiák megvalósítására.
Kapásból fel tudok sorolni öt ünneplési lehetőséget: a székely szabadság napja: március 10., Március 15., Szent István ünnepe: augusztus 20., a tizenhárom aradi vértanú kivégzésének évfordulója: az október 6-i gyásznap, az ’56-os forradalom évfordulója: október 23. Ha még néhány pártunk vagy szövetségünk lesz, lehet még más napokat is találni a kalendáriumban. Ugyanis nagy az esélye annak, hogy újabb és újabb érdekvédőink legyenek, vadonatúj szövetségek jöjjenek létre, pártjaink, szervezeteink osztódással tovább szaporodjanak. Úgy néz ki, néppártunk is lesz legalább kettő.
Miután a sorshúzás eldönti, hogy melyik szervezet milyen ünnepen szerepelhet, a többieknek nem lesz egyéb dolga, mint megoldani, hogy azon az évfordulón az ünneplő tüntetők mellé kiket rendelnek ki ellentüntetőknek és fütyülőnek. Ők szolgáltatják a zenei aláfestést, ami nélkül el sem lehet majd képzelni egy igazi ünneplést.
Ha a szervezésben még nagyobb tapasztalatra tesznek szert, azt is el lehet majd érni, hogy az ünneplők ellen a többi összes ellenünneplő fellépjen. Így az eseményeken résztvevők számát szépen fel lehet duzzasztani, és a hatalom látni fogja, hogy a magyarság nálunk micsoda erőt képvisel! Az már nem számít, hogy ereje leginkább az egymással való birkózásban mutatkozik meg és használódik el.
Nem igaz az a feltevés, hogy ne lennének nálunk bátor, következetes, hiteles, karizmatikus vezetők. Tele a pince, padlás is ilyen személyekkel. Mindannyian azt állítják, érdekeinket képviselik, sajnos, ezt az istenadta nép valahogy nem akarja érzékelni. Miattuk nagy az érdektelenség a különféle rendezvényeken vagy a választásokkor. A székely szabadság napján is kevesebben voltak, mint máskor, és ha figyelembe vesszük, hány autóbusszal utaztattak oda más vidékieket, kiderül: sok vásárhelyi hiányzott. Nincs más lehetőség, a mozgósításra ugyanolyan módszereket kell alkalmazni, mint Románia más vidékein is. Régen kenyér és cirkusz kellett a népnek. Ma megvan a mindennapi ingyencirkusz, folytatásos szappanoperaként ömlik szembe velünk. Kenyér is kerül majd mindenkinek, ha másképp nem, hát kukázásból, de az igazi, amit vár a nép, az a miccs, sör, esetleg a töltött káposzta, ahogy ezt elvárják az emberek az egyesülések napján, búcsúkkor, választásokkor, amikor is verik le egymást, hogy hozzájussanak.
A magyarokat is ezekkel lehetne csábítani ünneplésre, tiltakozásra, tüntetésre vagy szavazásra. Tehát nem kell egyebet tenni, mint bejelenteni, hogy aki részt vesz egy ilyen megnyilvánuláson, azt megvendégelik. Annak kevés a jelentősége, hogy mondjuk: lesz-e magyar polgármestere Marosvásárhelynek vagy sem? Az sem, hogy lesznek-e magyar feliratok, utcanevek. Azzal foglalkozzanak azok, akik felvállalták az ezekért való küzdelmet.