A másodév végén el kellett döntenünk, hogy miből írjuk az államvizsga-dolgozatot. Ki lesz a témát vezető tanár? A lehetőségek mérlegelése nem volt egyszerű, mert ugyan évfolyamunk többsége a növénytant választotta, de akik az állattan mellett cövekeltek le, azok számára több lehetőség is adódott, több vezető tanárral.
Rólam már tudták, hogy a rovartanból írom a dolgozatot, ám ehhez meg kellett nyernem dr. Péterfi Ferenc jóindulatát és beleegyezését is. Meglepett, hogy a prof. szívesen fogadott, és ami talán ritkán történhet meg egy annyira zárkózott, távolságtartó tanárnál, egyeztetéseink egyik alkalmával saját preparálású, nagy hőscincérrel (Cerambyx cerdo) lepett meg, amely egy kis, csúsztatós üvegfedelű fadobozban árválkodott egymaga.
Letartóztatásom után tűnt el, de később megláttam a volt háziasszonyom fali díszeként. Fájt érte a lelkem, de nem hoztam szóba, hogy ez bizony az enyém. Ennél sokkal többet tettek ők értem, amikor írásaimat rejtették el...
Nos, végül hiába készültünk, negyedéven derült ki, hogy nincs szükség az államvizsga-dolgozatra. A rovarokhoz azonban nem lettem hűtlen, két könyvem és egy J. H. Fabre-fordítás jelent meg életem során róluk...
Az egyetemi élet két kedvelt szabadidős szenvedélyem kielégítését is lehetővé tette. Emlékezéseimben már volt szó arról, hogy kedves, gyermekkori barátnőm volt Krasznai (Kirsch) Paula, akivel a rokonság szórakoztatására gyakran rögtönöztünk színielőadásokat általunk kitalált történettel és szöveggel. Paulából hivatásos színész lett, én megmaradtam műkedvelőnek. Paula lett a forrásom, amikor már a kolozsvári társulatnál játszott, a szövegkönyvek megszerzésében. Az egyetemen hamar „túlfutottunk”. Így csak egyszer szerepeltem, a színjátszó csoportban, Molière vígjátékában – Dandin György, avagy a megcsúfolt férj – Klitander szerepében. Korhű ruhákat a magyar színháztól kölcsönöztünk.
Másik szenvedélyem a sakk volt. Miután édesapámtól megtanultam, már elszakíthatatlan voltam a 64 mezős fekete-fehér táblától. Legfőbb partnerem Csaba öcsém volt, akivel gyakran össze is kaptunk a szabályok értelmezése okán. Veress Jóska és Pázmány Dénes barátom szintén szeretett sakkozni. Gyakori partnerek voltunk. Az egyetemen a Bolyai akkori sakkcsapatában is benne voltam. Emlékszem a Babeş csapatával való mérkőzésre, amelyet az egykori Gábor Áron Diákotthonban vívtunk. (Akkor voltam ott utoljára gyermekkori éveim után.) Csapatunk a sokkal jobb Babeş-sakkozóktól csúfos vereséget szenvedett.
A negyedévet futballmeccsel fejeztük be. A négy tanulmányi csoport két csapatra oszlott, I–II. csoport a III–IV. ellen. A lányok voltak a drukkerek. Mindenki megelégedésére az eredmény egy–egy lett. Én, aki akkor játszottam először és azóta utoljára, rúgtam a mi gólunkat. Aztán következett a bankett és a vizsga, majd egy hónap katonaság Caracalon. (Ez inkább vígjáték – egyetemistákkal és őrmesterekkel.)
