Mit lát egyszer:
szép tündérek
– tavirózsa-szirmon élnek –
táncra kelnek zizge sások
élén, s jönnek újra mások
gyöngyrajokban. „Csodálatos
– brekegett föl rút barátunk –
sose láttam ily állatot.”

S fejét attól kezdve törte,
sütnivalóját gyötörte,
hogy miféle állatfajta
lehet ez a táncos, lebke,
s ni, hogy leng a ruha rajta.

És a buta, baksi béka
azt hitte, hogy kutykuruttyra,
az ő csudás énekére
táncol azok pereputtya.

S attól kezdve
minden este
kuruttyolva őket leste.
Kuruttyolt, míg megsokallta:
„Nem vagyok épp olyan balga,
hogy a zenét ingyen húzzam,
hisz kincs van a kutykuruttyban.”
S odaugrált,
rusnya képpel
eléjük állt.

„Minden éjjel néktek húzom
csodálatos kutykuruttyom.
Cserébe csak egyet kérek,
mondjátok meg, mivel éltek,
hogy könnyedek, ilyen szépek
vagytok, kecsesek és épek?
Tanácsaitokat várnám,
hogy élhessek szépért – bölcsen,
nem csinosnak dajkált bölcsőm,
a Tündérek Szakácskönyvét
kérném egy-két napra kölcsön.”

A tündérek összedugták
fejecskéjük, s szíves szívvel
megajándékozták békánk
száz levélből álló ívvel.
Buksi békánk minden este
könyvet olvasott, kereste
a tündéri étlap rendjét,
s nehogy titkát kibrekegjék
irigy társak, elrejtezett
bóbitázó nádas megett.
S lapozgatta
napról napra,
lapról lapra –
ki se jött az
áldott napra,
csak a csomós
káka
látta,
a szipirtyó
öreg szittyó,
zsémbes zsombék.
susu sás,
nádi szellő suhogás –
és tanulta,
egyre fújta,
mit ír a Tündér Szakács.

„Fond finom hold hulló szálát,
vedd ínyedre kormos éjjel.
Harmat hamvát fogd fogadra,
nyelvecskéddel mállaszd széjjel.
Bibés barkát hints borodba,
fodor felhőt igyál rája,
jácintot nyelj, rágj szelecskét,
hámozd hamuval tisztára,
mindet sózd meg, fűszerezd meg
színszagával friss füveknek –
ám az első fogás már ma
legyen: vízben csillag árnya.”

Baksi békánk el is kezdte
az étrendet aznap este.

Fonta, fonta, egyre fonta
– persze, csak úgy alattomba –
a holdsugár mézes szálát,
s nyalta utána a száját.
Rágta, rágta a harmatot
– számolt közben hatvanhatot –,
kóstolgatta szirom szagát
– közben biztatgatta magát –,
elnyelt árnyat, falt szelecskét
– közben hideg rázta testét –,
csámcsogott a csillagokon
– tőle nem vették ezt zokon –,
szívta színét hars füveknek,
s jó lett a bőre – üvegnek…
Csontja csörgött, bőre löttyent,
már nem szökkent: zökkent, zöttyent,
aszalódott a két szeme,
zörgött, mint fazékban – zene.
Szertehullott minden íze,
nem táplálta csillag íze,
széjjel minden porcikája,
nem hizlalta hold sugára.