Nem hagyhatom ki Nagy urat. Keresztnevére nem emlékszem, talán nem is volt neki. Mindenki csak Nagy úrnak szólította. Az elvtársi világban. És Nagy úr tényleg nagy úr volt. Ő volt a leolvasók elődje: a fogyasztásmegállapító. Abban az időben a vízvezetéken nem volt még mérőóra, a vízfogyasztást pausáléban állapították meg. Azaz: Nagy úr megsaccolta. Ehhez alapos hely- és emberismeretre volt szüksége. És Nagy úr rendelkezett mindezzel. Pontosan tudta, körzetében kinek mekkora a telke, rajta mit termeszt, veteményesére mennyi öntözővizet használ el. És a porták gazdái is tudták, hogy Nagy úr mindennel tisztában van. Még azzal is, kihez mikor kell mennie, hogy otthon találja. Nagy úrnak hát kijárt a megfelelő tisztelet. Illett behívni, néha leültetni, olykor kávéval kínálni. A beszélgetést távolról kellett kezdeni: időjárás, napi történések, ilyesmik. Politika? Az többszörösen kerülendő téma volt. Aztán sok kitérő után végre a lényeg. Ilyenkor egyfajta alkudozás alakult ki: Nagy úr javasolt egy számot, a házigazda alálicitált, esetleg még elbeszélgettek kicsit az éppen megérkező gólyákról, végül egyezségre jutottak. Mindkét fél megelégedésére. És végül barátságosan váltak el. Nagy úr sosem hagyott üzenetet a postaládában.
Nem Nagy urat sírom vissza, bár úriember volt. A mostani vízóra-leolvasókon sem kérem számon Nagy úr nagyvonalúságát, hiszen a számok tények. És azt sem várom el tőlük, hogy mindenki napi beosztását betéve tudják, óraleolvasni olyankor menjenek, amikor a ház embere bizton otthon van. Azt viszont igen nagyon szeretném, hogy ha cetlit kénytelenek hátrahagyni azzal az üzenettel, miszerint a vízóra állását bemondani szíveskedjék gazduram a megadott telefonszámon, hát az a papiros kétnyelvű legyen.