A kályhacső arra jó – mondjátok ti –, hogy a füstöt a kályhából kivezesse. – Pardon! Nem csak arra – mondja Öcsike, akit a mamája azért küldött Cenci nénihez, aki nem messze lakott attól a Balaton-parti villától, ahol Öcsikéék régebben nyaraltak, hogy kérjen egy kályhacsövet, merthogy az övék elromlott.
Egykettőre megvolt a kályhacső. Öcsike vígan sétált hazafelé.
Amint ment, mendegélt, egyszerre csak meglát egy csacsit. Szegény csacsi búsan lógatta a fejét az itatódézsa fölé.
– Iá! Iá! szomjas vagyok! – bőgött a csacsi. Az ám, egy csepp víz sem volt a dézsában.
– Ej, ej, szegény csacsi – szólott hozzá Öcsike –, várj csak, segítek én rajtad.
A szomszéd ház csatornáján csak úgy zuhogott az esőlé egy hordóba.
– Jut is, marad is – mondta Öcsike, s nagy hitelen a csatorna alá tartotta a kályhacső egyik végét, a másikat meg az itatódézsa fölé.
Egy perc alatt megtelt a dézsa vízzel, boldogan ivott a csacsi, s még boldogabban ment tovább Öcsike, hisz jót cselekedett.
De alig ment tovább, mit lát! Istenkém, Istenkém, egy keskeny patakocska partján keservesen kotkodácsolt, szaladgált ide-oda egy tyúkanyó. A patak másik oldalán rekedtek a csirkéi. Hívta, hívogatta: kot, kot, kot, jertek át! Azok meg sírva feleltek: csipp, csipp, mennénk, de nem lehet!
– Ó, szegény tyúkanyó, ó, szegény csibécskék – szólt a jószívű Öcsike –, várjatok. Ha tudtam egy csacsin segíteni, segítek én rajtatok is.
Azzal a kályhacsövet átfektette a patakon.
– Kot, kot, kot! – biztatta tyúkanyó a csirkéit. – Jertek, jertek, bújjatok át azon a likon.
– Bújunk, bújunk – csipegtek a csibék nagy örömmel, s szép sorjában átsétáltak a kályhacsőn.
– Kot, kot, kot – kotyogott tyúkanyó –, áldjon meg az Isten, te jó fiú!
S vígan kodácsolt csibéivel a tanya felé.
– Sója sem éjdemes – mondta szerényen Öcsike, s megelégedetten sietett haza: Itt a kályhacső, édesanyám!
