Nem szoktam böjtölni, a nagyheti istentiszteleti alkalmakat is kihagyom általában, de valahogy mégis készülök lélekben a húsvétra. Elképzelem a nagycsütörtöki történetet, a vacsorát, amelyet ezerféle változatban felidézett már a keresztény világ, a lábmosást, mint az alázat és a szeretet egyik utolsó gesztusát. Látom az embert, akit virágvasárnap tömegek ünnepeltek, most pedig magányosan imádkozik, miközben barátai mélyen alusznak körülötte. Vajon mit érezhet az ember, amikor tudja, hogy már csak néhány óra...
Ez az elkerülhetetlentől való félelem valahogy együtt jár a tavaszi újjászületéssel. A teljes megsemmisülés után új értelmet kap az élet, az emlékezés a jövő reménységét is magába foglalja, a kereszténység évezredes szertartásai biztonságérzetet adnak. „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is” – hirdeti az írás, és mi szeretnénk megnyugodni ebben. Kell, hogy értelme legyen a szeretetnek, a hitnek, a kereszténységnek, a nyugati világ alapértékeinek.
De vajon jó irányba halad a nyugati világ? Egyre kevésbé értjük az eseményeket, egyre kevésbé látjuk a zűrzavarból való kievickélés lehetőségeit. Minél közelebb kerülünk a politikai, társadalmi, gazdasági folyamatok megértéséhez, annál tanácstalanabbak leszünk. Ismerve magunkat és egymást, már nem nyugtatnak meg a Biblia válaszai, érezzük, hogy recseg-ropog, ami évszázadok alatt felépült körülöttünk. Szeresd ellenségeidet – szól a keresztény tanítás, de minden jel arra mutat, ha minden helyzetben szó szerint vesszük ezt, felszámolhatjuk önmagunkat. Egyre többen vannak, akik életük árán is készek ártatlanokat lemészárolni. Ők vajon miként imádkoznak a halál előtt?
Újabb merényletek Brüsszelben, migránshullám Európában, újabb robbantások Szíriában, újabb szankciók Oroszország ellen, újabb sikertelen tárgyalások Strasbourgban, újabb erdőirtások mindenhol a világban. Fegyverkezés, fenyegetőzés minden irányból, és nemes célok álruhájába bújtatott érdekcselekvés. A mérhetetlen gazdagság a mérhetetlen szegénységgel szemben, a jólétből fakadó önteltség és kapzsiság a nélkülözésből fakadó elszántsággal és elvakultsággal szemben. A pénz, mint egyedüli Isten.
Mi lesz velünk? Mi lesz a gyermekeinkkel? Hogyan kell nevelnünk őket, hogy eligazodjanak a világban? Miként lehet emberhez méltóan túlélni az embertelenséget? Figyelem a világ elöljáróit, és hasztalan próbálom megfejteni, hogy vajon miért nem tudnak megegyezni egymással. A hatalomvágyon és egyéni érdekeken túl talán hiányzik belőlük egy kis lábmosó szeretet és alázat. Banálisnak tűnhet, de enélkül talán hiába várjuk az újjászületést.
