Erdély pásztornépének nemzetiségi összetétele a középkor vége óta jócskán átalakult. A városok, uradalmak, a falusi közösségek mind több román pásztort alkalmaztak. Székelyföld kivételével a magyarság csaknem mindenütt román juhászokat fogadott a XIX–XX. században. Emiatt a pásztori foglalkozások nevét is átvették a románból (pl. bács, csobán = juhász, birkapásztor).
Hogy miért jut eszembe mindez? Mert húsvét volt nemrég. Ez a kereszténység legnagyobb ünnepe, amikor Jézus kereszthalálára és feltámadására emlékezünk. Mozgó ünnep, a különböző vallások húsvétja közti időbeni eltolódás a Gergely- vagy a Julianus-naptár használatából adódik. A vallási vonatkozások mellett fontosak a hozzá kapcsolódó népszokások, így az étkezésiek is, hagyományos ételekkel.
Húsvéti szimbólum a tojás, az élet újjászületésének, a termékenység, a feltámadás jelképe. (A piros tojás Krisztus vérére emlékeztet, de a szerelem jele is.) Hogy eljussak a bácshoz is, muszáj a bárányról beszélnünk, mely a legősibb húsvéti jelkép. A Megváltó jelképe, aki úgy halt meg, mint az áldozati bárány. De térjünk vissza a húsvéti asztalhoz, melyen kötelező szereplő a bárányhús, a hímes tojás és a sonka. Amióta az eszemet tudom – legyen a legvadabb kommunista éra akár –, valahogy mindig az asztalra került mindez akkor is, amikor rettenetes erőfeszítéseket kellett tenni érte. A tárkonyos bárányfejleves, a báránypalacsinta (drop), a töltött sült bárány, a belőle készült bécsi (rántott) szelet, a flekken, a paprikás mind-mind kedvenc elkészítési módja volt.
Békésre kerülvén azzal szembesültem, hogy itt teljesen mások a szokások. A bárány nem divat, de régi szokás a birka fogyasztása – főként pörköltként –, akár esküvői főételként is. Székelyföldön a berbécsből készült tokány és a bárány előbb emlegetett kultusza mai napig is él, de a birkát nem ették olyan gyakorisággal, mint az Alföldön. Nos, ebből adódóan nyomoznom kellett anno a bárány forrása után. Volt, hogy Póstelekről, volt, hogy Székelyfarcádról került ki a finom alapanyag, mindaddig, míg fel nem fedeztem – épp a határon picit túl – Nicut, a bácsot. Nicu tősgyökeres román ember, valódi birkapásztor. A felesége magyar, akinek szülei már az anyaországban élnek. Nicu önérzetes, de tisztelettudó ember. Tisztán dolgozik, udvarias, és a kezdeti tartózkodás után, ahogy anyanyelvén tudtunk beszélgetni, meg is nyílik. Mutatott amerikai magazint, melynek három oldala csak vele foglalkozik. Színes fotóin egy koránál többet mutató, időnap előtt öregedő, de karakán ember köszön szembe. Közben a munka folyik, a bárányok már hallgatnak. A fia segít neki, nagyon büszke rá. Aztán elered a szava: köszöni, hogy bár orvos és alpolgármester vagyok, embernek nézem, románul beszélek vele, és elmondja, hogy magyar apósa tizenkét évvel a házasság után látogatta meg először, nézte meg az unokáját. Mert ő csak egy egyszerű román bács. Talán ez a korai öregedés fő oka is – gondolom magamban. Ismerem, tudom, mit érez ő, de azt is igen, hogy miért nem látogatta meg őket a magyar após. Ismerem, tudom a vegyes házasságok sorsát is, az abból felnövő gyerekekét is. De jólesett Nicuval elbeszélgetni, és szívesen meghallgatnám egyszer apósát is. No meg finom volt a bárány is.
És szép a húsvéti béke is. Jó lenne így élni, egész évben is akár. Itt is és Erdélyben is. Talán egyszer sikerülne, ha politikusainkat elcsapnánk végre birkapásztornak itt, bácsnak, hadd szokják újra a dolgot, a munkát! Igaz, a birkákat sajnálnám kicsit…
Pálmai Tamás
