A virágvasárnapi szentmisén tiszteletnek örvendő nyugalmazott orvos állt előttem. Mellette, a rács mögött egy rokkant, segítségre szoruló ember. Az orvos pénzt nyújtott neki. A keze, a tekintete beszélt: köszönöm, hogy segíthetek... Nagyon régen a feleségem egy kórházi beutalás alkalmával az ő osztályán feküdt. Akkor mondta nekem Koczka főorvos úr, hogy ez az ember együtt szenved betegeivel. Milyen egyszerű Krisztust segíteni a kereszthordozásban....
Az ötvenes években, amikor Sepsiszentgyörgyre helyeztek, meghívást kaptam a Nagy Házba, ahol a jelen levő értelmiségieknek elmondták, hogy nincs mit keresniük a templomban. Koczka doktor is köztünk volt – ő mégis hű maradt hitéhez élete végéig. És hű maradt betegeihez – betegen is! Hát ilyen egyszerű...
A tiszavirág-életű, törékeny, érzékeny művészet ünnepe, a színházi világnap idén egybeesett a legnagyobb keresztény ünneppel, a húsvéttal. Mintha a Teremtő megajándékozta volna a színházcsinálók színes, népes táborát, akik teljes sorsukkal a perzselő dobogón állva számtalanszor megtapasztalhatták, hogy a játék Isten szeretetének záloga... A színház is keresztet hordoz. Azoknak a keresztjét, akik menekültként érkeznek és menedéket keresnek a hajlékában. Akik, ha a társulat tehetséggel, alázattal, hittel és szeretettel szolgál, előadás után másképp érintik meg egymás kezét, mint amikor az előadásra érkeztek.
Az 1948-ban született sepsiszentgyörgyi színház társulatának már néhány hónappal később szembe kellett néznie egy kegyetlen kihívással: püspöküldözésre küldték Csíkba (elvonni az emberek figyelmét Márton Áron csíki szolgálatáról). Az akkori társulat utolsó tagját nem olyan rég temettük. Nincs, kitől megkérdezni, ki hogyan élte meg ezt az emberhez nem méltó szolgálatot. A színháznak tennie kellett a dolgát – és egy akkor született magyar színház léte a „viselkedésétől” függött...
Az ezredforduló után Brassóból kaptam meghívást, hogy Sombori Sándornak a Márton Áron életét bemutató művéből részleteket jelenítsek meg. Előadás közben – ösztönszerűen – megálltam, és a jelen levő közönség, közte Csiszér Albert prelátus előtt színházunk nevében bocsánatot kértem a püspöküldöző szolgálatért. Bár a színház kényszerhelyzetben volt. És én? Hiszen tíz évvel később kerültem Sepsiszentgyörgyre. Igen – ezt sokszor végiggondoltam –, ha én is a társulat tagja lettem volna, nem lett volna bátorságom megtagadni az utasítás végrehajtását.
Szóval mégsem olyan egyszerű az a kereszthordozás?
A hatvanas években Gyulafehérváron játszottunk. Amíg az előadásra készültünk, egyik munkatársunk eltűnt. Bár tudta, hogy a püspöki rezidencia tele van lehallgatóberendezéssel, hogy a bejárat előtt titkosrendőrök váltják egymást, munkatársunk meglátogatta a Püspököt. Állásába kerülhetett volna. Ügyelő volt, ő felelt az előadás zavartalan menetéért, művészi tisztaságáért, a fegyelemért, mindenért. Nehéz, fontos munkakör. Ő elment. Ilyen egyszerű a kereszthordozás?
Ezzel az utolsó mondattal sokat késtem.
Amikor búcsúztatták a katolikus temetőben, el akartam mondani, hogy a marosvásárhelyi Székely Színházban nagy színészektől leste a mesterséget, fel is lépett velük, nálunk meg alázattal, a háttérből szolgált sok éven keresztül fontos munkakörben. És helyettünk is tanúságot tett hitéről Gyulafehérváron Koczka főorvos felesége, lánynevén Mendel Judit. Mire a sírhoz értem, már késő volt elmondani. Tíz évvel ezelőtt, márciusban búcsúztunk tőle...
Talán az sem véletlen, hogy doktor Koczka György és Mendel Judit lánya, Ági, aki itt él Sepsiszentgyörgyön, az őrkői Néri Szent Fülöp Iskola első igazgatója volt.
A kolozsvári Verbum Kiadó 2016-ban megjelentetett egy kis könyvecskét Imádkozzunk Áron püspökkel címmel. A könyvecskében van egy keresztút Áron püspök gondolataival. A 8. állomásnál rendszerint megtorpanok: „...nem volt könnyű katolikus kereszténynek lenni... Erő kellett ahhoz, hogy egy katolikus felemelt fővel tudjon járni”.
László Károly
