Az elmúlt napokban Sepsiszentgyörgyön bemutatott, „…függök ezen a zord élet-párkányon” című, Ady Endre verseiből, naplórészleteiből, publicisztikájából összeállított pódiumestje újra olyan élmény volt, mely mélyen bevéste magát a lelkünkbe.
Kétszer volt alkalmam megnézni az előadást, és mindkét alkalommal láttam könnyekig meghatott arcokat a nézőtéren. Próbáltam tetten érni a trükköket, a szemfényvesztést, kerestem a produkciónak azokat a támpontjait, amelyek bizonyára nagyon jól ki vannak találva, és technikailag pontosan be vannak gyakorolva ahhoz, hogy az előadás elérje a várt, tervezett hatást, próbáltam a színész tekintetéből, mozdulataiból, testtartásából, hangjából, levegővételéből kiolvasni a titkokat, de a lehelet­könnyű természetességen kívül semmit nem találtam. Mindkét alkalommal feltűnt azonban, hogy egyetlen hamis pillanat sem volt az előadásban, és hogy Ady különböző jellegű írásainak kollázsba szerkesztése nagyon gondos, igényes és jó arányérzékkel végzett munka. Előbbi az előadót, utóbbi a szerkesztő Szugyiczky Istvánt dicséri.
Az előadás gondolatok örvénye. Sem Ady Endrét, sem saját magát nem próbálja eljátszani a színész, jelenléte csupán azt sugallja: itt vagyok, hogy elmeséljem nektek ezt a szeretettel és gyűlölettel, örömmel és fájdalommal, reménnyel és reménytelenséggel teli életet. Itt vagyok, hogy meséljek nektek az alkotó ember magányáról, félelmeiről, hitéről, szabadságáról. Nem készültem cirkuszi mutatványokkal, nem állt szándékomban elkészíteni a világ legkülönlegesebb egyéni előadását, egyszerűen szeretném átadni nektek ezt a néhány számomra is fontos gondolatot. Ne keressetek benne mást, mint amit a szívetek lát!
Talán ez a titka az előadásnak, hogy nincs titok. Talán Bogdán Zsoltnak is ez a titka: az őszintesége. A felmutatásból eredő hamis színészi pillanatok, a nagyravágyás, tetszésvágy, eljátszott őszinteség és őszinte nagyképűség helyett szerénység és alázat áradt a színész minden gesztusából, és ez üdítően hatott ránk. Kifelé játszott, ahogy mondani szokás, párbeszédet kezdeményezett a közönséggel, de többnyire csak a szemével szólított meg bennünket, egy odadobott és visszakért labdával, olykor keze érintésével. Spontánul, könnyedén, szeretetteljesen. Nem kérdezett, és nem voltak előre kitalált válaszai, nem gázolt bele a néző intimitásába, mintha csak azt szerette volna jelezni, hogy örül a jelenlétnek, a figyelemnek.
Szeretettel és hihetetlen empátiával mesélt az életkedvvel és cselekvésvággyal teli, öntudatos fiatal költőről, a politika és közélet iránt felelősséget érző újságíróról, a Párizsért rajongó világpolgárról, az alkohol és a csókok mámorát szomjazó kalandorról, a szenvedő szerelmesről, az édesanyjához ragaszkodó örök gyermekről, a pénz bűvöletéből szabadulni próbáló nélkülözőről, a hazáját szerető, de azt állandóan bíráló hazafiról, az örökösen megbántott hiú művészről, az istenkereső és haláltól rettegő Ady Endréről. A színész testén-lelkén átszűrt verssorokban egykori irodalomórák emléke, ismert rímpárok és dallamfoszlányok is felbukkantak a múlt homályából, de voltak frissen csengő, új Ady-hangok is, melyek kevésbé ismert oldalait mutatták a költőnek, a magyar közéletet, társadalmat ostorozó sorokból pedig az oly sokszor idealizált első világháború előtti magyar világ hangulata, miliője derengett fel.
Hiányzott pár közismert vers, mégis teljes Ady-képet kaptunk. Vagy talán inkább találkozhattunk a mind­annyiunk által ismert és mégis annyira ismeretlen költővel, bejárhattuk vele életének fontosabb állomásait, együtt lélegezhettünk vele mintegy másfél órán keresztül. Újra rácsodálkozhattunk eredetiségére, érettségére, mai aktualitására, miközben minden érzékszervünk szomjasan ölelte magához egy letűnőfélben levő világ tisztán ragyogó virágait, gyümölcseit. Úgy megszoktuk már, hogy mindent pénzben, anyagi haszonban mérünk, minden fontosabb gondolatot kivetített képernyőkön keresztül éget a tudatunkba ez a mindent relatívnak láttató, fenekestül felforduló világ, hogy egyre távolabbinak tűnik számunkra a szavakba, hangokba foglalt, csupán a szívnek látható tiszta költészet.
Az előadás utolsó néhány pillanata olyan volt, akár egy álomszerű, különös cirógatás, aztán újra kilépett Ady az életünkből, de ezúttal talán mélyebb nyomokat hagyott, mint valaha. Örültünk a csodának, de lelkünk legmélyén a fájdalom érzése is ott bujkált valahol, a tehetetlenségünk  fájdalmáé, hogy ez a fajta, versekbe foglalt szellemi hagyatékunk egyre mélyebbre merül a múlt homályába, egyre kevésbé szervesül az életünkhöz. Vajon milyen lesz az a világ, ahol a költők hangja senkit nem fog érdekelni már?