Váry O. Péter
Miért van az, hogy serdülőkorú srácok udvarolni lányoknak legsikeresebben egy szerelmes verssel tudnak?
Miért van az, hogy a tavasz egy mindig önmagát újraíró szonett?
Miért van az, hogy minden élet egy hősköltemény?
Azon a napon három verset írt. Szerelemről, életről, halálról. Tizenhatodik évét töltötte. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
Miért van az, hogy egy nyomorúságos élethelyzet gyönyörűszép verset szül?
Miért van az, hogy az élet – húszévesen még – hatalom?
Azon a napon is verset írt. Születésnapit. Önmagát köszöntőt. Huszadik évét töltötte. Bécsben hányódott épp. Egy szörnyű nyomortanyán, ahol négy hónapig lepedőm sem volt.
Miért van az, hogy nem tudunk viszonyulni az elmúláshoz?
Miért van az, hogy az életet adó hiánya a legfájóbb fájdalom?
Azon a napon lázálma volt. Írni nem tudott, csak bolyongott tétován, üzent a múlt, s a ködben árnyak vívtak csatát. A parasztok learattak, kis padokon várják a halált.
Miért van az, hogy a szerelem sóhaj csupán?
Azon a napon boldog volt. Úgy érezte, szíve nagyobb, mint a világ, egyetlen dobbanása az űrt megrázó hangrobbanás. Lélegzetvételnyi szünet az örökös körforgásban. Pedig csak egy kis karcolás, gyorsan gyógyuló felhámhiba. Áttetsző, mint minden látomás.
Miért van az, hogy folyton-folyvást kísért a ködbe veszejtett régmúlt?
Azon a napon megjelent a csodaszarvas. Agancsát elhullatta épp, az ingoványon óvatosan lép. Szemében riadt büszkeség. Ahogy jött, úgy tűnik el. Az őshaza odaveszett, de a vágy nem emlékezet.
Miért van az, hogy az ökölbe szorított kéz simogatássá válik?
Miért van az, hogy a felemelt Horger-ujj nem intést, de áldást jelent majd?
Azon a napon ismét verset írt, az utolsót születésnapjára. Bölcs belenyugvás és büszke jövendölés e költemény. Az életről szóló. Megannyi vitázás után a Teremtővel.
Miért van az, hogy a kiáltást olykor nem hallani?
Miért van az, hogy a megjövendölt végnek be kell következnie?
Azon a napon nem írt verset a Költő. Harminckét éven át kísértette a pályaudvarok értelmetlen üressége. Vonat elé leguggolni, még egyszer elmerengeni, kalapom a sínre tenni, az utolsó rímet megtalálni, poros könyvem letörülni, az életről számot adni, úgy itthagyni, sose lásson...
Nem életrajz e felnagyolt vázlat, csak kései köszönet. A két hexameterért is.
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
