Rangos díjak és kitüntetések hosszú sora, világhírű rendezők által rábízott főszerepek, előadásvégi meghajlásainál a taps intenzitása egybehangzóan bizonyítja, hogy Bogdán Zsoltot az egyik legjobb magyar színésznek tartja a szakma és a közönség egyaránt. Csíkszeredában született, de az egyetem elvégzése óta Kolozsváron él, az ottani magyar színház társulatának tagja. A múlt héten Sepsiszentgyörgyön játszott Ady-pódiumműsora adta az alkalmat az alábbi villáminterjúra.
– Miért lettél színész?
– Nem tudom, így intézte a gondviselés. Előbb állat-egészségügyi szakképzést kaptam Marosvásárhelyen, és sokáig dolgoztam is a szakmában, aztán valahogy, ahogy a víz megtalálja folyását, úgy találtam rá én is erre az útra. Mindig úgy tekintettem a színházra, mint az átváltozás csodájára, mint egy titkos világba való beavatásra, és ez rendkívüli módon vonzott. Gyerekkoromban tisztelettel néztem a Csíkszeredába látogató színészekre, később a népszínháznál László Károly volt a mentorom. 1991-ben indult Vásárhelyen egy nagyobb létszámú színészosztály, ahová felvettek, és végül színész lehettem.
– Mit jelent számodra a színház?
– A helyet, ahol rácsodálkozhat az ember önmagára, ahol mások tükrében, másokkal való párbeszéd által fel tudja fedezni magát. Korábban megrészegülten hittem a színház csodájában, szentségében, az üres térben való létezésben. Hittem a színészben, aki teljes égésben átadja magát a szerepnek, hittem a lemeztelenedés, a gyónás színházában, ma azonban sokkal józanabb vagyok. Nagyon gyorsan születnek meg előadások, egyre kevesebb idő jut csendre, belső hangok meghallására, egymásra való odafigyelésre. Idő és talán igény sincs az igazi párbeszédekre, találkozásokra, miközben egyre gyorsabban örvénylik körülöttünk és bennünk a világ.
– Hogyan készülsz a szerepeidre?
– Próbálok nyitott maradni. Már nem akarok virtuóz lenni, meglovagolni a szerepet és önmagamat csillogtatni benne, inkább megpróbálok elcsendesedni, hogy megérezzem, vajon hová kéri magát bennem a szerep. Ha odafigyelek, ha hagyom, megszólít, válaszokat ad, helyezkedik akár a magzat, és lassan utat tör magának bennem.
– Elégedett vagy az életeddel?
– Azzal igen, de szakmai téren állandóan elégedetlen vagyok. Kissé perfekcionista lévén kísért a gondolat, hogy mindent még jobban lehetne csinálni. Tökéletesebben égni és őszintébben jelen lenni a színpadon… Ez az állandó nyugtalanság jószerével mindig jelen van az életemben, de ezzel együtt azt hiszem, elégedett vagyok. Persze vannak rossz és még rosszabb pillanataim, ahogy jobbak és még jobbak is, de ez nem tartozik rám – ahogyan egy keleti mondás tartja. Igazából boldog vagyok.
– Soha nem érezted, hogy kilépnél a színház világából?
– De éreztem. „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó” – mondja József Attila, és ezzel én is így vagyok. Amikor benne vagyok egy alkotási folyamatban, minden idegesít, viszketésem van, kiütök, nem szeretem a világot, mert nem találom benne a helyem. Talán így van ez rendjén...
– Szerinted mi az élet értelme?
– Minden ember önmaga dönti el, hogy mit tart élete értelmének, hogy megtalálta-e. Számomra Istent nem lehet kihagyni a számításból. Saját hibáim visszfényében is ez tűnik az egyetlen járható útnak számomra: felfelé tekingetve legjobb hitünk és tudásunk szerint végezni azt, amihez elhívattunk.
