A dálnoki romák – legtöbben kikérik maguknak: ők bizony inkább cigányok – esetében azonban egészen más kapaszkodókat kell keresnünk. A kúriák községének közel háromszáz fős cigány közösségéről ugyanis szinte senki sem mond rosszat a többség tagjai közül, hacsak azt nem, hogy a kocsmában egy-két pohár után hangosabbak az átlagnál. Többségük egyenrangú tagnak számít ebben a kivételesen homogén faluközösségben, esetenként még „egyenlőbbek” is, hiszen a külföldön, főleg a Németországban dolgozók egyre-másra építkeznek vagy csinosítgatják régi házukat. Sőt, olyan is előfordult már, hogy a faluközpontban vásároltak házat, amire a konzervatív többség ugyan egy pillanatra felkapta a fejét, de ennyivel napirendre is tért az ügy fölött.

Dűlők, nevek, emlékek
A kezdetek valahol a Cigányrétként ismert dűlőrészen keresendők, ami bizonyos mértékű eredendő szegregációról árulkodik, de hát többnyire így alakult ez az erdélyi településeken. Talán az sem teljesen véletlen, hogy a három család – Majláth, Budi, Rostás – életterét képező faluvégi rész a hajdani dögkút közelében volt, Dálnokon azonban még véletlenül sem emlegetik őket a már erőteljesen pejoratív hangsúlyokat hordozó, eredetileg azonban kizárólag egzisztenciális jelentőségű „dögös” jelző kíséretében. A falu egyik nagybirtokosa, Lázár Endre például 1944-ben személyesen vállalt felelősséget néhányukért, akiket gettóba szántak a magyar hatóságok.
A három családból sarjadó közösségi fa „hajtásait” elsősorban a gazdasági nyilvántartások segítségével követhetjük nyomon. Ezek alapján 1959 és 1963 között 100-an, 1986–1990-ben 184-en, 2001 és 2006 között pedig már 266-an viselték a következő nevek valamelyikét: Majláth, Budi, Bódi, Rostás, Esztojka, Gerebenes, Balázs, Goga, Furus, Kozák, Lingurar vagy Calo.
A külső jegyek alapján Budi Lászlóra aligha mondaná bárki is, hogy cigány. Szőkeségét, kék szeműségét némi fanyar öniróniával, de öntudatosan kezeli: „Dédnagyanyánk keveredhetett össze valamelyik némettel vagy helyi gazdával.” Állunk a dombtetőn, előttünk őszi színekben fénylik a dálnoki völgy, már-már giccsesen szép a látvány, Budi még rá is tesz egy lapáttal, amikor kézzel-lábbal igyekszik megmutatni a távolban egy fát, amely minden évben a leghosszasabb zöld kivételként dacol az őszi rozsdásodással. A színekhez, a szépséghez való érzéke ösztönös lehet, hiszen iskolázott embernek számít ugyan, de a kézdivásárhelyi kőműves szakképzésen anno aligha oktattak kromatikát. „Ha a nagyapám élne, ha az apám nem lenne mindig részeg… Na, ők tudnának magának mesélni” – sajnálkozik annak az embernek az őszinteségével, aki már tisztában van vele, hogy az öregek történeteire jobban oda kellett volna figyelni.

Áci és a „gyulázók”
A falu papja, Marosi Károly református lelkipásztor ugyan nem helybéli, de közel 15 éve szolgál a községben, így aztán olyasmiket is tud, amiket talán a helybeliek közül sem sokan. Természetesen a cigányokról is, akiknek „domesztikálása” érdekében már sok mindennel megpróbálkozott. Szolgálata kezdetén találkozott például még a zenész cigány családok utolsó nemzedékével, amely ma már alig-alig észlelhető nyomokban van jelen a dálnoki társadalmi palettán. Fénykoruk a hetvenes évek elején ért véget, az elektromos hangszerek térhódításával aztán egyre csökkent az irántuk megnyilvánuló kereslet. Ennek ellenére Marosi Károly szerint a zenész cigány családokból származók bizonyos mértékig lenézik a nem zenész „kasztot”, és bár a kommunista kor kollektív gazdaságainak világa jelentős mértékben semlegesítette ezt az archaikus örökséget, a két tábor tagjai ma is igyekeznek minimálisra csökkenteni a házasságok révén való vegyülést. A lelkész a hajdani dálnoki katonarendi, illetve nem katonarendi családok közötti szembenálláshoz hasonlítja ezt az immár csak hallgatólagosan, de azért még létező viszonyrendszert.
Úgy tartja, a társadalmi különbségek legújabb kori erodálását nagymértékben elősegítik a külföldi munkavállalások, amelyek az év túlnyomó részében szinte teljes mértékben elszippantják a cigányság aktív rétegét. Kezdetben a nagybani piacokon felvásárolt árukkal való magyarországi házalás volt a legjellemzőbb foglalkozásuk, néha csalással, erőszakoskodással fűszerezve, egy esetben pedig gyilkosságra is ragadtatta magát egy dálnoki, osztja meg értesüléseit Marosi Károly. Sokat emlegetett sztori, hogy egy magyarországi munkaadójától elköszönő, ma már hatvanas éveiben járó dálnoki cigány asszony egy videokazettát kapott ajándékba. Itthon leültette a családot, s amikor a szalag elindult, kiderült, hogy a felvételen az asszony szerepel különböző pikáns testi tevékenységek közepette. A faluban ma is úgy emlegetik, hogy Áci, a pornósztár.
A lelkésznek meggyőződése, hogy nem a kétkezi munkavégzés jelenti a külföldön dolgozók többségének alaptevékenységét, bár hivatalosan majdnem mindenki építkezésen dolgozik. Alátámasztásként történettel is szolgál, amely a magyarországi testvértelepülésen, Cserszegtomajon tett, évekkel ezelőtti látogatáshoz fűződik. A Keszthelyen sétálgató küldöttség egyik tagja feldúlva érkezett vissza a többiekhez, s mesélte: képzeljétek el, találkoztam egy dálnokival, nyakában tábla, hogy gyergyói árvízkárosult, segítsenek a szerencsétlenen. A házigazda persze adományozni készült a szegény erdélyinek, amikor a vendég figyelmeztette, nehogy adjon bármit is, ez az ember nem árvízkárosult, hanem egy Gyula nevű dálnoki cigány. Így vált aztán a „gyulázás” a faluban a koldulás szinonimájává.
A külföldön dolgozók az év több mint kétharmadát távol töltik a falutól. Legtöbben karácsony előtt jönnek haza, majd még egyszer húsvét körül. Ilyenkor egymást érik a keresztelők, egy hónap alatt akár öt is, az ajándékok pedig olyan nagyságrendűek, ami jócskán meghaladja egy környékbeli esküvő násznagyi ajándékának léptékét. A 2015-ös konfirmáción négy magyar és négy cigány gyerek vett részt, az azt követő vendégséget viszont nem egyszerre tartották a családok, hanem egymást követő napokon, hogy mindenki részt vehessen a másik mulatságán. E gyakorlatot a családi kötelékek, de gazdasági szempontok is táplálják.
A keresztelők esetében a helyi presbitérium szigorított, s tartja is magát határozatához: aki nem tudja bizonyítani, hogy valamelyik egyházközség rendes, kötelességeit teljesítő tagja nem lehet keresztszülő. A gyakorlat nyomán akadt már olyan is, aki más felekezethez vándorolt, de az „elkeresztelések” sem ingatták meg a dálnoki lelkész és presbitériuma álláspontját.
A sok hányattatással, viszontagsággal járó életmódot persze nem mindenki vállalja, ők itthon maradtak, gazdálkodással, állattartással foglalkoznak, de kétségtelenül ők vannak kisebbségben. A lelkész a családi köteléket tartja a cigányság legfőbb erősségének. „Amikor ide kerültem, és ismerkedtem a helyzettel, még kijavítottam az egyke cigány gyermeket, aki testvéreként emlegette az unokatestvéreit. Hamar rájöttem azonban: annyira intenzíven élik meg a családi kapcsolatokat, hogy az unokatestvér is testvérnek számít – mondja. – Nemcsak az egymásra utaltságukkal vannak tisztában, de az összetartozásukkal is.”
A református pap azt is vallja, hogy másként kellene kezelni őket, mint a többi dálnokit, hiszen teljesen más értékrendre alapuló kultúrát képviselnek – az egyházhoz, a templomhoz való viszonyulásukban is. Például abban, hogy a többségük életében a keresztelés után a temetés a következő egyházi aktus. Az egyházi esküvő nem különösebben fontos momentum. Fulladt már kudarcba esküvői szertartás, miután a cigány férfi nem volt hajlandó kimondani az esküvői szövegnek azt a mondatát, miszerint „vele megelégszem”. Akár becsületesnek is nevezhető a gesztus, amely egyértelműen jelzi a cigány családokban uralkodó normákat. Marosi Károly szerint a cigányok hitvilága összességében véve sokkal inkább hiedelemvilág, talán ezzel is magyarázható, hogy nagyon fontos számukra például a lelkészi áldás, de az adományoknak – léptéktől függetlenül – is nagyobb fontosságot tulajdonítanak, mint nem cigány falus társaik.
Ha klasszikus szegregációról nem is beszélhetünk, annak régebbről fakadó nyomai azért ma is fellelhetők. Mivel cigány bálba nem megy fehér ember, a közös bálokat pedig szinte kisajátította a sajátos vérmérsékletű cigány mulatókedv, így gyakorlatilag megfojtották a dálnoki bálokat. Azzal a jelenséggel is találkozni még, hogy úrvacsorakor fehér ember nem iszik egyazon kehelyből a cigánnyal. Még akkor sem, ha a hajdani megkülönböztetés eredendő higiéniai-egészségügyi okai – lásd: dögkútból való táplálkozás – mára már megszűntek.
Dálnok lelkésze annak is tudatában van, hogy a klasszikus istentisztelet nem a cigányok világa. A megszokott ceremónia helyett sokkal inkább olyan emberközelibb igehirdetés és magyarázat kellene, amelyben ők is otthon éreznék magukat. A változtatás akadályai után azonban már egyházi körökben kellene kutakodni, így Marosi Károly egyelőre annak is örül, hogy a temetési szertartás alatt már nem kényszerül túlharsogni a gyászoló cigány gyülekezet moraját.

(folytatjuk)