Románia uniós csatlakozása előtt senki sem alapozta támogatásokra a mezőgazdasági termelést, annak nyereségességét. Megdolgozták a földet, hagyományos vagy új eljárásokat alkalmaztak, de mindenképp (többé vagy kevésbé) elégedettek voltak: a gazdálkodás a megélhetést adta. Igaz, a piaci körülmények is változtak, egykoron nem kellett a lengyel pityókával, sztyeppéken termelt takarmánnyal számolni.
A sokat emlegetett és sok reményt adó Európai Uniót 1993. november elsején (nálunk halottak napján) hozták létre az 1992. február 7-én aláírt maastrichti szerződés, az Európai Gazdasági Közösségre alapozva (és az 1951-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösség, illetve az 1957-es római szerződés nyomán). Ma közel 510 milliós népességű, egységes piacot hozott létre, egységesített jogrendszer révén biztosítja az áruk, szolgáltatások és tőke szabad áramlását.
Általánosságban azt mondjuk mi, helyi gazdák, hogy könnyű nekik – a nyugatiaknak –, mert régről (örökösen) magánkézben vannak a földjeik, régről részesülnek a támogatásokban, volt idejük megerősödni és a többi és a többi. De arra nem gondolunk, mennyit dolgoznak, hogy megéljenek a mezőgazdaságból. Erről mesélhetnének azok a fiatalok, akik svájci, németországi gazdaképzésen vettek részt. Itthon öt tehén mellé kötelezően jár a „szolga”, egy ilyen „nagygazda” ejsze’ nem foghatja kezébe a ganéhányó villát. „Odaát” a húsz-harminc fejőst a család intézi. Megtermeli a takarmányt, fej, hányja a ganét, eladja a terményt. És mindemellett fizetett munkahelyen is dolgozik. Ráadásul megengedi magának a luxust, hogy évente egyszer öt napra szabadságra menjen. Az öt nap alatt pedig a gyermekek, a nagyszülők, a nénike, a bácsika végzi a tennivalókat. Szolgáról szó sincs, hiszen az csak viszi a pénzt.