Kétszeresen is.
A végső elválás pillanata a legkeservesebb élmény, mely az embernek megadatott. A koporsóra hulló földrögök dörrenése erősebb bármely hangnál, s aztán a csend, a hiány. Az ágy, melybe nem fekszik már senki, a szék, melyre nem ül már senki. Egy kabát, mely örökre a fogason marad, egy pár cipő, melyet a por háborítatlanul ellep. Majd a megszépülő emlékek, melyek közül keserves igyekezettel sem kitörülhető a koporsó mellett állás végtelennek tűnő, lélekgyötrő egy-két órája.
De temetni egyre nehezebb a fizikai akadályok miatt is. Sepsiszentgyörgyön már alig-alig akad hely sírkertjeinkben. A katolikus, a szemerjai és vártemplomi református rég betelt, ha nagy ritkán mégis innen hangzik a halottbúcsúztató, az a meg nem váltott helyeknek köszönhető – hogy helyes-e, hogy egyházaink eladják a jó ideje felhagyott sírokat, más kérdés. Kényszerűségből meg kell tenniük, bár ezáltal olykor kiemelkedő személyiségek emlékét tüntetik el. És a sírköveket, fejfákat sem mentik meg minden esetben, vagy ahol igen, ott a szakszerűtlen tárolás a még hamarabbi enyészetre ítéli azokat.
Két hely maradt hát Sepsiszentgyörgyön, ahová még halottainkat nyugovóra helyezhetjük: a szemerjai új temető és a köztemető. Utóbbiban is tarthatatlan már a helyzet, tavalytól a parcellák közötti sétányokban ássák a gödröket, már-már megközelíthetetlenné téve az új sírok előtt-mögött levőket. A szemerjai új temető az egyedüli, ahol bőven akad még hely, bár ott sem sokáig: évente négy és fél száznál több sepsiszentgyörgyi hal meg, és a lakosság elöregedésével ez a szám csak növekszik.
Valószínűleg új temetőt kell nyitni hamarosan. Hiszen a meglévőket bővíteni nem nagyon lehet.
Vagy mégis?
A vártemplomi református temető szomszédságában levő katonai gyakorló- és lőtér java része egykor az egyház tulajdona volt. Jó ideje – amióta egy árkosi gazda feje mellett süvített el egy kósza golyó – lövészetre engedélyezve nincs, kiképzésre is ritkán használja valamely fegyveres alakulat. A városvezetés évek óta próbálja megszerezni, aláírásgyűjtés is zajlott a lakossági támogatás felmutatására, némely kormányokkal valamelyes szintig eljutottak a tárgyalások, felmerült a területcsere lehetősége, talán még olyan vadregényes tájat is találtak valahol Háromszéken, ahol biztonságos lőteret lehetne kialakítani. Hogy a különféle pártok állította kormányok mégsem mutattak hajlandóságot az amúgy autonomista szándék nélküli, csupán egy város hétköznapi életét megkönnyítő gond orvoslására, az beteges félelmükkel, nyíltan felvállalt vagy hamis mosoly mögé rejtett magyarellenességükkel magyarázható.
Most talán újra lehetne kezdeni a tárgyalást, hiszen a jelenlegi kormány nem nemzetféltő politikusokból áll. Eredmény most sem biztos, hogy lenne: látható-tapasztalható, mire képesek a „szakértők”, egyre inkább úgy tűnik, a mandátumuk kitöltéséig való ártalmatlan vegetálásra rendezkedtek be. De az utóbbi egy-két hónapban igen mozgékonnyá vált érdekvédelmi szövetségünknek mégis megérné próbálkoznia, a szavukat eddig nem nagyon hallató háromszéki képviselőinknek, szenátorunknak némi lobbitevékenységet indítania. Legalább ilyenkor, választási évben jó volna valamit a közösségért is tenni.