Talán már el is felejtettétek, hogy Cenci néni Öcsikét, bár sokszor, igen sokszor megtréfálta őt, örökbe fogadta, mert lassanként rájött, hogy voltaképpen melegszívű fiú, s arról igazán nem tehet, hogy kissé nyugtalan vérű, na meg hogy szüntelen teremnek az ő kis fejében a nadselű gondolatok.
Most kora tavasszal is, amint Öcsike szép sorjában átesett influenzán, kanyarón és torokgyulladáson, Cenci néni addig meg nem nyugodott, amíg Öcsikét üdülni ki nem engedték a budai hegyek közé. Ott van ugyanis Cenci néni villája, mely egykor (minél később! – szívből kívánom) „rá fog esni” Öcsikére. Többek között azzal csalogatta Cenci néni Öcsikét, hogy lesznek majd kiscsirkék, látni fogja, mint hozza meg a gólya a kiscsirkét, sőt, vett egy kedves, szelíd csacsit is, pont azért, hogy azon Öcsike tanuljon meg – lovagolni. Öcsike nem szívesen válik meg a szüleitől meg a testvéreitől, viszont nem akarta megbántani Cenci nénit, aki a villáját rátestálta, amelynek egynegyedét ő már oda is ajándékozta a szüleinek, kétnegyedét Andrisnak és Hanczikának, s magának mindössze egynegyedet tartott fenn – tehát Isten neki! és Szerencse föl! kiáltások és érzékeny búcsúzás után kirándult a Rózsahegyre.
Jóformán meg sem szusszant, mindjárt bejárta Cenci néni elég tágas kertjét, s ki mer csodálkozni közületek azon, hogy Öcsike már az első fertályórában madárfészket pillantott meg a fán? Nosza, egy-kettő, felmászott a fára, belekukkantott a fészekbe: három tojás – nagyobbak a tyúktojásnál – fehérlett benne. Csak ránézett a tojásokra, s már meg is született a nadselű gondolat: egy tojást kivesz a fészekből, s tyúkanyó alá teszi. Mily kellemesen lesz meglepve Cenci néni, amikor a csirkék között egy madár is kibújik a tojásból! Hogy micsoda madár lesz az, arról persze sejtelme sem volt Öcsikének. Elég az, hogy mialatt Cenci néni ebéd utáni álmát aludta, Öcsike besompolygott a tyúkházba, ott gyöngéden felemelte tyúkanyó farát, alája dugta a tojást, s egyben erősen lelkére kötötte, hogy ezt is költse ki, hadd nőjön az örökség.
Telt-múlt az idő, egyszer csak kérdi Öcsike Cenci nénitől:
– Mondja, kedves Cenci néni, mikor hozza már a gólya a kiscsirkéket?
– Hát, tudod, édes Öcsikém, ha Isten is úgy akarja, két-három nap múlva, mert már 18 napja, hogy a tojásokat tyúkanyó alá tettem. Azt pedig tudd meg, hogy huszonegy nap kell a gólyának, amíg megérkezik a kiscsirkékkel.
– Idazsán? – csudálkozott Öcsike. – S hányat hoz?
– Hát bizony hozhatna tizenkilencet, mert annyi tojást tettem tyúkanyó alá.
– Tizsenkilencet? Egy hijján husat? Mért nem kerek sámot, husat?
– Mert 19 fér egy „rendes” tyúk alá.
– No, ezst sem tudtam – mosolygott felé Öcsike.
Nos, felvirradt a nagy, dicső nap hajnala. Cenci néni izgatottan sietett a tyúkházba, hogy saját szemével lássa, mint bújnak ki a tojásból ezek a kedves, apró jószágocskák. Még biztatta is: – Buji, buji, bújjatok ki, drágicák! – s azok bújtak is szép sorjában, de egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy Cenci néni majd hanyatt vágódott rémületében: a huszadik tojásból egy gyászfekete holló bújt ki!
– Ó, ó – ájuldozott Cenci néni –, hogy került ez ide?
Szaladt a kertbe, kiabálta Öcsikét, egy magas fának a tetejéről lecsalogatta, kézen fogta, úgy vezette a tyúkházba:
– Nézz ide, mit hozott a gólya csirke helyett!
– Ugyan, ugyan, Cenci néni – nevetett Öcsike –, nem a gólya hozta azt!
– Hát ki?
– Nadselű, hát én. Azért hozstam, hogy nőjön az örökségem!
