A rézbánya hordalékával elárasztott falu több, bányászati szempontból ismert település közelében húzódott, Verespatak és Abrudbánya mellett. A trianoni békeszerződés előtt Magyarországhoz, Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott – írja az Amiről a történelemkönyvek nem írnak című blog. Legtöbben a kommunista bányaipar tündöklése idején lakták, mára alig pár lélek maradt.
Egyike azoknak a falvaknak, amelyek a falurombolási tervek között is szerepeltek, de a kegyelemdöfést még a „szisztematizálás” hivatalos bejelentése előtt megadta a szomszédos veresvölgyi (Roşia Poieni) rézbánya. Ez gigantikus, amfiteátrumszerű külszíni kitermelés – a Verespatakért tüntetők ezért is teremtenek analógiát a két helyszín között –, lévén hogy Veresvölgy Románia egyik legjelentősebb rézlelőhelye. A bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben, annak eleinte a helybeliek is örültek, jól fizetett munkahelyeket remélve. Ám számukra végül falujuk pusztulását eredményezte, a rézbánya megnyitása miatt a Szászavincen élő négyszáz családból háromszáznak el kellett hagynia otthonát, mert házaikat, földjeiket 1986-tól kezdődően bányahordalék árasztotta el, noha akkor még ezernél többen laktak a településen. Az akkori illetékesek úgy oldották meg a keletkezett meddő okozta problémát, hogy azt bevezették abba a völgybe, amelyben a falu is húzódott. A kitermelést vezénylő elvtársak  számára ez lehetett a legkézenfekvőbb megoldás. Hogy megérte-e az áldozat? Ha a pusztítást nézzük, bizonyosan nem. Amikor a gazdasági  következményeket tekintjük, érdemes szem előtt tartani, hogy közvetlenül a rendszerváltást követő években, amikor már szakmai körökben lehetett beszélni, illetve elkezdődött a bányaipar haláltusája, geológusok elmondták, a bányák egy része már a szocializmus idején veszteségesen működött, egy másik rézbánya esetében például egy lej nyereségért az államnak hét lejt kellett elköltenie. A veresvölgyi bányában 1989 előtt több mint 3000 ember dolgozott, a források 2010 tájékán mintegy kétszáz alkalmazottról tesznek említést.
Az egykori település helyén most egy mérgező tó, pontosabban zagytározó húzódik. Mementóként csak az ortodox templomtorony látszik, amely egykor dombon díszelgett, magasan a falu fölött. A több mint százhektáros kénsavas zagytározó színe sárga és vörös, nehézfémekkel szennyezett; a savas víz a veresvölgyi rézbányából folyik a völgyzáró gáttal kialakított mesterséges tóba. A környezetvédelmi minisztérium korábbi becslése szerint mintegy 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta terület megtisztításához és teljes helyreállításához, ám merő illúzió, hogy valaha is rehabilitálni lehetne Szászavinc elpusztított környékét.
A korábban ott élőknek, illetve onnan elszármazottaknak a pusztítás mellett még azzal is szembe kell nézniük, hogy sokan még elhunyt hozzátartozóikat sem tudják exhumálni a temetőből, többségük még mindig a mérgezett tó alatt nyugszik. „Az első rossz jel az volt, amikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, amely akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük” – emlékezett Szászavinc tragédiájára a néhány éve még a helyszínen élő Nicolaie Praţa. A témáról Florin Cofar temesvári fogorvos 2013-ban drámai rövidfilmet forgatott, a háromperces filmecske a verespataki bányaberuházás elleni tiltakozások kapcsán született. A szászavinci rettenetről számos fotó is tanúskodik, emlékezetes a Mediafax fotóriportere, Dan Tăuţan döbbenetes sorozata. Ha csak a színek számítanának, érdekes, tónusokban bővelkedő tájképekről beszélhetnénk, ám e kolorit a vöröslő romániai földi pokol sokatmondó tükre.