A történet egyszerűen indul, persze annak megszenvedője számára fájdalmasan. Elveszett az „illető” kutyája. Megszökött. Keresgélés utána órák hosszát, míg egyszer K-n, a kisváros egy távolabbi utcájában látni véli. Beszalad egy kerítés és kapu nélküli udvarra, ő meg utána. A teraszon mulató társaság. Elnézést kérve a zavarásért, próbál érdeklődni a kutya holléte felől, de közben kiderül, hogy nem az övét látta, nekik is hasonló van. A kiutasítás durva és érzéketlen. Folytatja a keresést, visszaúton ugyanott két farkaskutyát lát, megint az egyik mintha az övé lenne. Ismét utánuk ered, újra a mulatozók környékén van, még alázatosabban kér elnézést, de a gazda pattan is – immár agresszíven –, ő indulna ki, de az öntelt ember hátulról leüti. Összerogyik, elesik. Mellé sorakoznak a cimborák is, a készülődő megrugódást megússza. Zsibbadt fejjel ér haza, mérlegelni csak másnap képes. Megírja a rendőrségi feljelentést, bár tudatában van, hogy nincsenek tanúi. Indulna iktatni, de közben megkerül a kutya, így letesz róla.
Ennyi a történés. Illetve több ennél. Mert benne a megalázás, az öntelten dölyfös és gonosz bántalmazás, a másik lény semmibevétele. És benne a kérdés is: miként tud ilyen szintre süllyedni „Az” az ember? Hogyan tud így kivetkőzni emberi mivoltából? Az italozás nem mentség. A társak előtt való vagánykodás sem. És benne az is, hogy mindez egy olyan kisvárosban történik, ahol gyakorlatilag mindenki ismeri a másikat. Az sincs kizárva, ő is tudta, hogy kivel teszi azt, amit tesz.
A világ a terrorizmus veszélyével küzd. Mi, Székelyföldön – önmagunk farkasai – már egymást, önmagunkat terrorizáljuk?
Persze a történés elszenvedője azt is  elvárta volna, hogy „az embertárs” utólag bár bocsánatot kérjen. Naiv volt. Aki ilyesmire képes, miért is változna vissza az állatból emberré?
*
E sorok azért kerültek papírra – még a pontos helyszínt és a neveket is mellőzve –, hátha tanulságul szolgálnak. Az esetben benne korunk arca is. Az emberek egymástól való elidegenedése, elérzéketlenedése, társaink, sorstársaink, nemzettársaink semmibevétele. Az, hogy mindenki csak Én, s a Te vagy az Ő irányában egyre érzéketlenebb… És nem döbben rá, hogy arca – gonosz individualizmusában – szörnyarccá válik…

G. Z.