Íme, az ember, aki Önök előtt áll, az ünnepelt, néhány napja már harmincéves. Született Sepsiszentgyörgyön, színművészeti egyetemet végzett Marosvásárhelyen, s hamarabb járt színházba, mint iskolába...
És amikor ez utóbbira is sor került, tanulás helyett titokban a szentgyörgyi színház éppen műsoron levő előadása színpadképének kicsinyített mását építgette nagy szakértelemmel, de az előadás szövegét is fel tudta mondani. Misike végül líceumba került, itt a lyukasórák hőse s a helyettesítő tanárok mentőangyala lett: rögtönzött egyéni kabaréműsorával ötven percen át, folyamatosan szórakoztatta amúgy nehezen fegyelmezhető osztályát. Innen már egyenesen vezetett az út az Osonó (a Mikes Kelemen Főgimnázium diákszínháza) megalapítása felé (1993. február).
Rögzítsünk a történelem számára egy képet: Misike Bornemisza Péter Elektrájában, Aegisztus szerepében: fűzfaparipán lovagol be a színre, lefékez, elégedetten néz szét birtokán: ,,Kicsoda hitte volna, hogy Agamemnonnak gazdag királysága ily hirtelen reám maradna!" — mondja. Nem jó! ,,Nem elég erős." És Misike ismét belovagolt, ismét nem tökéletes, vissza, elölről, tízszer, harmincszor, ötvenszer, ha kellett, míg végül felsejlett az ,,igazi" — talán így jó, van erő benne. Természetesen, senki sem kérte a jelenet megismétlésére, saját igényeinek, önmaga mércéjének kívánt megfelelni.
Aztán a színművészeti egyetemen vizsgaelőadás Bocsárdi Lászlóval, s a ,,sors" (Misi minden lépését valaki gondosan vigyázza fentről) gondoskodott arról, hogy az áldásos együttműködés a szentgyörgyi színházban is folytatódjék. Érdekfeszítő próbafolyamatok, izgalmas előadások korszaka ez (Kasimir és Karoline, Rómeó és Júlia, Ilja próféta, A csoda). Mindebben semmi rendkívüli, de — közeledünk a laudációhoz — eközben Misi, a hivatásos színész hű maradt az Osonóhoz, mindent magába szívott a színházban, s mindent átadott hűséges középiskolás tanítványainak. Az Osonó kezdte kinőni régi köntösét, végül színházi műhely lett, ahol a tizenhat-tizennyolc éves színésznek legalább négyévi, pontosan megtervezett tréning, gyakorlat, tábor, meditáció, színházról, világról való elmélkedés van a háta mögött. Végül 2000 szeptemberében a sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumban sikerült megalakítani a drámaosztályt (ma, 2008-ban az egyetlen magyar nyelvű drámaosztálya az országnak). Misi tanszékvezető tanárként fiatalok olyan népes táborát toborozta a szent színház köré, hogy döntenie kellett: a (hivatásos) színház (amit ő szeret kőszínháznak nevezni) vagy a tanítás. Fenti sugallatra az utóbbi mellett döntött. Tanít, tréningeket vezet, és közben egy-egy évfolyammal létrejön a sajátos, ,,Fazakas Misi ötlete alapján, a csoport improvizációiból született" előadás (természetesen, az ,,ötletet" Misi megálmodja): Jolika (2002), Farsang (2004), Részletek a bolyongás meséiből (2007). Ha a Jolikát hümmögve fogadták, az utóbbi kettőt már mind a budapesti, mind a bukaresti szakma díjazta.
De nem ez a lényeg.
A lényeg az, ami a játék terében történik (az Osonó előadásain gyakran a nézőket is bekapcsolják ebbe a térbe). A térben a csendnek, az üres tér akusztikai megfelelőjének kell megszületnie. Színész és néző a csendben önmaga jelen idejébe jut el. Ezek a csendek vagy megszületnek előadásonként, vagy nem. Megtervezni, begyakorolni, netán megrendezni nem lehet. Az üres tér csendje csak akkor lesz élő, csak akkor lesz jelen idejű, ha a színész (aki már rég nem színész a szó hagyományos értelmében) eljut a megvilágosodásnak a Zeami mester által leírt szintjére: benső látással minden oldalról egyszerre látni. Ezzel a benső látással lát a festő, amikor egybelátja a gömböt vagy a kocka mind a hat oldalát. A tréningek során Misi színészei eljutnak a szívből eredő mozdulatig, amikor — ismét Zeami mestert idézzük — ,,majd táncolunk, majd táncoltattatunk". Jegyezzük meg: a keleti művész számára a szív nem az érzelmek fészke, hanem a tudat, az öntudat és a látnoki gondolkodás székhelye. A csend szentségében részesülő néző (aki már rég nem néző a szó hagyományos értelmében) felteheti magának a kérdést: ki táncoltat? Mint ahogyan Brook is felteszi magának a kérdést, amikor egy éjjel a dzsungelben csapata dalra fakadt: ,,Honnan jött a hangunk? Mi volt a kiindulási pontja? Mi énekeltünk, vagy általunk énekelt valami?"
Ezt a különös állapotot fedezi fel Misi a tanítványaival (idén kb. nyolcvan emberrel dolgozik szervezett keretek között reggel nyolctól éjfélig), s újabban, mint aki küldetést teljesít, ,,bolyong", utaztatja előadásait a Budapest és Bukarest közötti térben. A Részletek a bolyongás meséiből a 103. előadásnál tart.
Néhány pillanat múlva Misi Szentgyörgyi István-díjas lesz.
A díj névadója nyolcvannyolc évesen, betegen, legendás szűrében még eljátszotta Tiborc szerepét (érdekes, ennek is a napokban az évfordulója, április 16-án). Misi harmincévesen kivonult abból a színházból, melyhez az idős pályatárs annyira ragaszkodott. Elképzelésük a színházról, színészetről — két külön világ, csillagjaik távoli pályákon bolyongnak.
De ez a két pálya, nézetünk szerint, a belső végtelenben, a színész szívében találkozik.
Salamon András
