A múltkor elmeséltem, hogy Cenci néni Öcsikét üdülni vitte a rózsadombi villájába, s ott Öcsike azzal hálálta meg kedvességét, hogy hollótojást csempészett a tyúktojások közé, s ki is kelt a holló szerencsésen. Azóta több unokám kérdezte meg, egy közülük pláne expressz levélben, hogy Cenci néni nem tagadta-e ki Öcsikét e csínyje miatt, amiből látva látom, hogy mennyire szeretitek Öcsikét, s mennyire szíveteken viselitek az ő örökségét.
Hát megnyugtatlak: Cenci néni egy idő óta előnyösen megváltozott, s Öcsikéről is megváltoztatta a véleményét.
– Egy kissé pajkos a lelkem – szokta mondani –, de kedves a pajkossága. S végre is, tehet ő arról, hogy szüntelen teremnek fejében a nadselű gondolatok?
Egy szó, mint száz, Öcsike Cenci néninek ez idő szerint (vajon meddig tart az „ez idő szerint”?) kedvence, s akár hiszitek, akár nem (no merjen csak valaki kételkedni a nagyapó szavában!) kerek egymillió koronát adott egy szamárért, csakhogy örömet szerezzen Öcsikének. Egymillió korona egy szamárért! – csóválgatjátok a fejeteket – ej, ej, nagyapókám... No, de ki mer kételkedni a nagyapó szavában? Bizony, bizony, egymillió, az egy sovány, levitézlett csacsinak az ára, mert a jó húsban levő szamárnak két-három millió (úgy láttam, mint ma).
Hát, ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság: gyászos egy szamár volt Öcsike milliós szamara, amelyre azt mondta volna minden székely ember: Ha benne volna is, kivágnám a milliót!
De mit locsogok én itt ahelyett, hogy röviden és velősen elmondanám Öcsike szamaragolásának bús történetét. Mert bús volt ez, több annál: fekete gyász történet.
Öcsikének megint nadselű gondolata támadt, amely azonban visszafelé sült el. Az volt pedig az ő nadselű gondolata, hogy a szamarat megtanítja ugrani, s amikor jól betanítja, szamár-akadályversenyt rendez, mégpedig egyet a Rózsadombon, egyet pedig a nagyapó kertjében. Ebben az akadályversenyben csak oly unokák vennének részt, akiknek sikerült az apuka zsebéből egy szamarat kibőgni. Nem azért mondom, mert Öcsike édes unokám, de a gondolat igazán nadselű volt, s nadselűen sikerül is, ha a szamár nem volna Isten legmakacsabb teremtése. Öcsike nem kevesebbet kívánt a szamártól, minthogy ugorjon át egy pocsolyát, amire a szamár pestiesen így felelt: szépen! S mit gondolt, mit nem, hirtelen-váratlan fölvetette a farát, s csobb..., Öcsike fejest csobbant a pocsolyába. Meg kell adni, nadselűen sikerült a fejesugrás, mert Öcsikének mind a két lába égnek állott, s közben újabb nadselű gondolata támadt: összeverte a bokáját.
De hiába, Öcsikének ma rossz napja volt. Végre is elterült a pocsolyában, s oly feketén kecmergett ki belőle, mintha a pocsolya vize a legfeketébb tinta lett volna. Rossz nyelvek azt mondják, hogy a budapesti diákok összevásárolták, ami tinta volt Budapest összes boltjában, abból lett ez a pocsolya. De miért vásárolták össze, s ha igen, miért öntötték ki? Azért, magyarázzák a rossz nyelvek, hogy a tanár urak intőt ne küldhessenek az apukáknak.
Aki nem hiszi, járjon utána.
