Nagyon szép és felemelő a márciusi ünnep, ama nyolcadika, amikor világszerte a nőkről emlékezik meg a társadalom, fejet hajt asszonyok-lányok világformáló és világmegtartó munkája előtt.
Ám számunkra, magyarok számára még fontosabb, egyre fontosabb a májusi anyák napja megünneplése és e nap üzeneteinek, tanulságainak — egyáltalán nem elfogulatlan — megfogalmazása. Nemzetünk fogyóban, elindulván az önfelszámolás és az önfeladás útján, mert az a náció, mely nem vállalja legalább ,,újratermelését" önmagának, az halálra ítéltetett. A magyarságot nem csupán a tatár- és törökdúlások, nem csak a ránk rabigát vető szolgaságok pusztították, hanem életkedvünk elapadása is, melynek nem volt szörnyűbb és önpusztítóbb megnyilvánulása, mint a csupán magyarul mondható és érthető ,,egyke" és ,,egyse". E valamikor termékeny, önmagát szüntelenül megújító, a tragédiákon mindig is fölülemelkedő nemzet mintha beletörődött volna sorsába: minél kevesebben vagyunk, annál jobb, mert könnyebb lesz a család megélhetése, a kisközösségek sorsának rendezése. S így fogadták el a vagyoni biztonság hamis illúzióját, míg jövevények, új honfoglalók nyomakodtak és szaporodtak, s el is érték céljaikat. Egy nemzet fennmaradásának, gyarapodásának záloga csak a bőséges, de legalább elfogadható gyermekáldás eszménye lehet, hogy újra és újra megteljenek a templomok és az iskolák.
Vészes időket élünk újra: a nagy globalizációban nemzetünkben is egyre többen helyezik oltárra a mindenáron való meggazdagodás ferde ideáját, s úgy vélik, hogy ebben a ,,fölös" gyermekáldás, a család tisztelete akadályozza őket.
Tisztelet hát a magyar anyáknak, kik az ocsmány trend ellenére is vállalnak két-három, akár több gyermeket, mert nagyobb öröm, nagyobb emberi elégtétel nem lehet, nincs is a felnövekvő, felnevelt gyermekek adta örömnél.
Nem várjuk, mert sajnos nem várhatjuk már azt, hogy itt, minálunk, a Székelyföldön visszatérjen a régi családeszmény, az öt-hat gyermeket — akár többet! — nevelő kisközösség eszménye, de azt elvárhatjuk, hogy nemzeti életösztönünk parancsára ne hagyjuk elapadni, de valamelyest még számbéli gyarapodásra is késztethessük megpróbált közösségeinket.
A mi küszködő, sorssal mérkőző Édesanyáink megtették a magukét, most lányainkon a sor.
Isten áldása legyen minden Anyán, Isten áldása legyen megpróbált nemzetünkön.
S az én készülő, eljövendő új kisunokámon is.
