„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk. Nekünk, kisebbségben élő népeknek nagyon fontos, hogy megőrizzük ezeket a hagyományokat. Belecseppentünk egy szláv, germán, latin tengerbe, és a csodával határos, hogy ezer évig megmaradtunk magyarnak Európában. Ez ennek a népi kultúrának köszönhető.
Ezért ezeket a hagyományokat kötelességünk éltetni és továbbadni a következő nemzedékeknek. Van olyan társadalmi réteg, amely azt mondja, hogy a magyar népdal idejét múlta, primitív, múzeumi kacat. Ez nem igaz. A magyar népzene mindig érzelmeket ébreszt az emberben, nem titkol el sem örömet, sem bánatot, egyformán beszél a bőségről, a szükségről, a szerelemről, mindenről.” A Kossuth- és Magyar Örökség-díjas, a mezőségi Válaszútról származó Kallós Zoltán fogalmazta meg e gondolatokat. A népdal- és népzenegyűjtő szerint – aki a KÉSZ vendégeként többször is megfordult Békésen – ha ilyen szellemi javakkal táplálkozunk, biztos, még ezer évet kibírunk Európában.
Emberi nagysága előtti meghajlás a magyar miniszterelnök köszöntője is, mely minap, Zoli bácsi születésnapján hangzott el Kolozsvárott. „Miért is vagyunk mi itt oly sokan? És miért is állunk itt ennyire meghatottan? Azért, mert itt van közöttünk egy 90 éves magyar ember, akiben még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosakban. Egy 90 éves magyar, aki itt jár és dolgozik közöttünk, és aki naponta állít elénk mércét és példát. Egy 90 éves tudós professzor, aki hosszú évtizedek óta rója fáradhatatlanul a kilométereket, hogy falutól faluig, lélektől lélekig gyűjtse, mentse, megőrizze és továbbadja a magyar kultúra kincseit. 90 év, tudós professzori érdemek, szellemi frissesség, élet-, akarat- és tetterő; mindez elegendő a tiszteletre, a főhajtásra és a köszönetre. (...) Hatalmas tartományokat hódítottál és tartottál meg közös emlékezetünknek. Olyan tartományokat, amelyeket nélküled mindörökre elmosott volna a feledés özönvize. Lenyűgöző kincseket adtál nemcsak a tudós társaságoknak, de a magyarok leghétköznapibb világának is: dalokat, táncokat, történeteket, melyek társaink életünk útján, s amiket örökségként adunk tovább gyermekeinknek is. Úgy jövünk hozzád, amint régente jöttek a fiatalabb bajtársak a csataterek oroszlánjához. Igaz, a szakállad nem hófehér, és nem ér mellközépig, de a szemedben a fény ugyanaz, mint a megsárgult fényképeken a régieknek. Minden perc, amit veled töltünk, fontos a számunkra. Bizonyíték arra, hogy nagyszerű dolog egy hazát szolgálni, és szolgálni azt életre-halálra. Betelnek rajtad az Írás szavai: senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja barátaiért. Drága Zoltán Bátyám! Isten éltessen! Maradj közöttünk, maradj meg nekünk sokáig egészségben és boldogságban!”
Úgy legyen!