Hogy sok reményt egy ilyen kezdeményezéshez nem érdemes fűzni, mutatja az is: a parlamentnek hét évre volt szüksége, hogy egyáltalán napirendre kerüljön a kérdés. Aztán a felsőházban 83 elutasító vokssal a hat ellenében lesöpörték az asztalról. Gesztusukkal csak úgy mellesleg mintegy szembe is köpték azokat az egyszerű voksolókat is, akik egykor a létszámcsökkentés, átszervezés mellett foglaltak állást – pedig nem voltak éppen oly kevesen. A jelzett törvénytervezetnek még meg kell járnia ugyan a döntő fórumnak számító képviselőházat, de az eredmény már borítékolható.
A honatyák viszonyulásán túl a kisebb törvényhozó testület kérdése más szempontból is érdekes. Szakértők ugyanis évek óta felvetették már, hogy Románia rendszerváltás utáni állapotában talán nem volt olyan jó ötlet a kétkamarás törvényhozás. Az egész berendezkedés hagyományt követ, hiszen magát az alkotmányt is jórészt az 1923-as Ferdinánd király uralkodása alatt, már a Nagy-Románia idején elfogadott alaptörvény alapján dobták össze 1991-ben, és azóta számottevő változáson nem esett át. A hagyomány szerint pedig a független román államban kétkamarás parlament működött már 1918-at megelőzően és a két világháború között. Csakhogy az akkori állam kissé más helyzetben volt, mint az elmúlt 26 év Romániája. Hatvan, avagy száz évvel ezelőtt még vígan megengedhette magának az ország, hogy két törvényhozói fórumon vonuljanak át a jogszabályok, már csak a stabilitás érdekében is. Ezzel szemben ma több, mint luxusnak tűnik, hogy két házon kelljen végigcibálni a törvényeket, sok esetben olyanokat, melyek hatálybalépése nem tűrne halasztást. Ráadásul ez a folyamat számtalan lépcsőfokot feltételez, bizottságok: plénum, viták, majd következik a másik ház, ahol újból bizottságok, plénum, és a végén valahogy szavaznak is. Mindkét fórum gyakorlatilag ugyanazt a munkát végezte el: kétszer tették-vették, vitatták. De ide kell még sorolni a házszabályzati anomáliákat, amelyek miatt egyik-másik tervezet még tovább döglik valamelyik testületnél. A sor végén pedig ott az államfő is, aki, ha úgy gondolja, vissza is küldheti a jogszabályt.
Mindeközben a hétköznapokban egészen más a helyzet és a ritmus, amit viszont a törvényhozás még véletlenül sem képes megfelelően követni, mert lassú és nehézkes. Sebaj, ott a mentőöv: a sürgősségi rendeletek, melyeket a kormány nyakló nélkül bocsát ki, az alkotmányosság határán egyensúlyozva, és nemegyszer csak éppen pillanatnyi tűzoltásra használva törvény adta lehetőségét. Ezek után kérdezzük: a haszonélvezők közül még van valaki, aki ész-, avagy időszerűnek tartja ezt a rendszert?
S végül azt is megemlítenénk, milyen mértékű államháztartási megtakarítást jelentene a háromszáz tagú törvényhozás. Hisz ne feledjük: nem csak honatyákról, tanácsadókról, irodavezetőkről van itt szó. A slepp ennél sokkalta népesebb, azokról nem beszélve, akik egyáltalán a szenátus, avagy a képviselőház mindennapi működését biztosítják, a dologi költségeket pedig szinte kár számolgatni, mert csak beleszédül az ember.
Az észérvek ellenére választottjaink mégis tömegesen úgy gondolják: felejtsük el ezeket az apróságokat. Érthető a hozzáállásuk, hiszen a háromszáz jóval kevesebb, mint a mostani több mint félezer, sokan elesnének hát a jó lehetőségtől. Arról nem beszélve, mennyi papírtologató, de jól fizető állás szűnne meg, ahová a megfelelő embereket mindig be lehetett juttatni. Különben is: a hagyomány az hagyomány, eddig is így volt, most miért lenne másként? Talán attól is félnek, mi történik majd a Nép Háza monstrummal, ki lakná be ezt a csodálatos szocreál örökséget...