Valószínűleg emiatt döntöttek úgy, hogy a helyiek mellett csak ahajt innen, a szomszédból hívnak társulatot, repertoárján több előadással, néhány legyet ütve így egy csapásra. S ez végül nem bizonyult rossz választásnak. Annál inkább a — gondolom — csemegének szánt one man show (?).

Vasárnap. ,,Lorca közismert remekműve, a Yerma a kényszerű terméketlenség tragédiájának színrevitele. A gyermek után sóvárgó meddő asszony drámáját mutatja be, aki a boldogságkeresésben vagy feladja önmegvalósítási vágyait, vagy pedig olyan eszközökkel tudja megvalósítani, amelyeket ha elfogad, nem igazán tud tükörbe nézni" — írja az előadásról a Szent György-napi műsorfüzet, és némi támpontot sosem árt szerezni az előadás megtekintése előtt, ugyebár. Annál is inkább, mert ezúttal a fogódzó nélkül tévelyedetten ülne néző székében. Tévelyedetten és elveszetten, a tragédia ugyanis belevész a flamenco és az argentin tangó forgatagába. A történet már-már az érthetetlenségig lecsupaszítva, szaggatottan, szétesően, az előadás túlzottan elbillen a tánc felé — ami még menthette a menthetőt, az Bartha Boróka alakítása. Egymaga viszi vállán az egészet, nem őrajta múlik, hogy a zanzásított Lorca-remekműből nem lett remek Figura-előadás.

Hétfő. Végül is jól indult a mozgásszínházi előadás, Arnót Ignác magyar fafaragómester történetének elmesélése után a széksorokat foghíjasan megtöltő naiv közönség arra készült, talán ugyanazt látja viszont a színen. Lehet, az előadónak ez is állott szándékában, épp csak az adót nem sikerült a vevővel egy hullámhosszra hangolnia. Arnót Ignác magyar fafaragómester volt az, aki kifaragta az ördögöt, hogy majd elkapja lelkét, s megmenti a világot a gonosztól, ehelyett Ördög felgyújtotta műhelyét, földönfutóvá tette. Hurcolkodott Arnót Ignác, másutt megvetvén lábát, itt a Szűz Máriát faragta ki. Oly élethűen, hogy még könnyeket is neki. Melyek másnapra felszáradtak. S ebből a tanulság. No, ezt elmozogni komoly kihívás — olyannyira, hogy bele is tört a művész bicskája. Nem érdemes bővebben taglalni, talán csak annyit, a műsorfüzet szerint előadásának címe A mennybe vitt leány lett volna, aki ennek tudatában tévedett be a Lajtha László Stúdióterembe, helykereső mocorgásai közepette sűrűn elgondolkodhatott azon, ő került-e rossz helyre, vagy a művész tévesztette el előadását.

Még mindig hétfő, újra Figura Stúdió Színház. Az első képnél még nem, de az első szavaknál már megbizsereg néző háta. Ez már színház(szerű), tör elő belőle végre egy megkönnyebbült sóhaj. Ismét csak a műsorfüzetből: ,,Szociális érzékünk, talán a körülöttünk olyan radikálisan változó világ az oka, egyre nehezebben ismer fel, képes megkülönböztetni jót a rossztól. A művészetekre (itt egy rész nem olvasható a lap alján levő fekete csík miatt) tűnik ez a megállapítás." Hát ettől okosabb nem lesz az ember, az egyetlen támpont a rendező neve. Kövesdy István pedig nem nyúl akármihez, s ez már jó ajánló — az ember barátaiban pedig ritkán csalódik. Ezúttal sem. A történet olyannyira abszurd, hogy ilyet csak az élet produkálhat (amúgy valódi történeten alapszik a darab, 2002 karácsonya körül egy vidéken élő férfi elmebeteg szeretőjével együtt, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel megölte a férfi vak fiát, holttestét egy hónap múlva találták meg, a magyarországi sajtó annak idején sokat foglalkozott az üggyel). A rendezés meg szolgáltatja azt a keretet, amelyben a színészek jól érzik magukat, s ennek megfelelően is játszanak. Így hát végre összejön az első élvezhető, sőt, igen jó előadás, Apa (Barabás Árpád) és Fiú (Antal D. Csaba) remek összjátékával, előbbi különösen jó alakításával s néhány gyönyörű szövegrészlettel, ezekből csak egy példa: a vak Fiú magyarázza el, hogyan érzékeli ő a madarak szárnyalását: ,,a repülés kétségbeesett vergődés", vonja le a saját maga végezte kísérletből a tapasztalatot.

Kedd. Újabb mozgásszínházi előadás a kínálatban. Minden érzékszervem tiltakozik az önsanyargatás ellen, a művelődési ház előtti szétroncsolt téren nézem az elemi kaszkadőrmutatványokat végző biciklis srácokat. Pedig érdekesnek ígérkezik a produkció, a műsorfüzet hosszan idéz egy ismeretlen szerzőtől származó szöveget, s egyébként is. Egy idő után unalmassá válik a srácok gyakorlása. Hazamegyek.

Szerda. Színházmentes nap, hacsak a Quimby zenekar Teátrum című koncertjét nem soroljuk ide. Határeset, bár inkább nem.

Csütörtök. Nem hiába tartalékoltam erre a hétre az Yvonne, burgundi hercegnő előadást. Régebbről ismervén a Szent György-napok színházi kínálatát, kellett valami, ami várhatóan és bekövetkezetten megcibált érzékszerveimet helyrebillenti. S barátban ezúttal sem csalódtam, a klasszikusok mellett Bocsárdi Lászlónak az Ilja próféta után ismét sikerült egy nagyszerű darabot találnia s azt hasonlóképp nagyszerűen megrendeznie. Hogy mennyire, azt legjobban illusztrálja, hogy a háromórás előadás alatt néző nem fészkelődik székén, de még nem is pisszen. Csak felröhög, mikor kell, erre pedig adódik alkalma bőven, részint a groteszk helyzetek sokasága, részint a színészek kitűnő játéka okán. Az előadást méltatni ismételten felesleges, annyit csak, hogy — akár a gyergyóiak Világtalanok című színművének esetében — nagyon meglátszik az, ha a játszók jól érzik magukat a színpadon. Ha ők is érzik, hogy jó az, amit és ahogyan cselekszenek. Dicshimnusznak ennyi elég kellene hogy legyen. De nem, mert Kicsid Gizella pályafutása eddigi legnagyobb alakítását, Pálffy Tibor egyénisége legjavát hozó könnyedségét, Nemes Levente rég nem látott felszabadultságát — hogy csak a legkivételesebbeket említsem — szó nélkül hagyni vétek lenne.

És még mindig csütörtökön lett volna a román színház Caragiale-darabja, melyet az egymásra szervezés miatt hagy ki a színházlátogató. A szervezők talán a miatt a téves elgondolás miatt időzítették majdhogy egyszerre a két előadást, hogy a román színházat a román nézők, a magyart a magyarok látogatják — holott az átjárhatóság (egy irányba ugyan), de színház esetében működik. Sebaj, lesz még szőlő s abból bor, s talán jövőre egy színesebb színházi kínálat.