kihallgatták a szívverésed,
elmerítettek a csend vizében,
kihallgatták a szívverésed,
páva-álmodra fegyverük dörrent,
sikolyod volt ruganyos ágyuk,
zsoldjuk a könnyed,
édesanyám, ne nézz utánuk!
Fájdalmas asszony, fájdalmak orma,
málnás hegyoldal, itt vagy kifosztva,
összetaposva.
Tagjaidat már hóharmat szívja,
aranylankáid barnával, kékkel,
vasfeketével vannak beírva.
Ó te ki voltál, jaj te mi lettél?
Mért is születtél
te Árva,
te isten kislánya!
Tisztább vagy te a pilléző hónál,
koldusabb annál, ki mérget kortyol
s lilán a halál szelében kószál!
Mindent megadtál, nincs számadásod,
vallásod és az iszonyú isten
meakulpára s vad könyörgésre
ne kényszerítsen.
Tartozol te a Mélynek,
rengeteg éhes elemének!
S a harcnak nem lesz vége:
ébreszt a törvény új létezésre,
te Halhatatlan,
zsendülsz és pendülsz ezer alakban,
veled a kín is halhatatlan.
Jácint vagy? Csülkök vernek.
Csipkefa? Lángok dőzsölnek benned.
Ablak vagy, anyám? Biztos bezúznak.
Hát ne siess,
ne kerekedj útnak!
Elkapom a szoknyád, visszahúzlak,
visszarántlak.
Még a trombiták aranycsordái
bársonyban méláznak.
Nem hív semmi,
nem küld senki.
Csücsülj szelíden s én mint álmomban:
hiszem, van erőm varázsoláshoz.
A versem érted kiáltoz.
Okádok sziklát, a trombitákat
lapítom: puffadt aranyhüllőket.
Halálangyalok fuvalkodhatnak:
dühös kutya a pehely-dunyhákat,
szívem széttépi őket.
Hallgassatok ide, dolgok, növények,
baj-szövevények, jaj-vetemények.
Hallgassatok ide, bolond plakátok,
végzések, idézések:
kisszéken itt ül,
az ég alatt aláztatásba gúzzsadt
az én anyám: Vas Erzsébet.
Bántani tilos, mert elmegy,
elszáll zengve,
ahogy menyecske-sörénye a csendbe.
Serénység, vad kötelesség,
virradatkor mennydörgő ostor,
anyámat ne riaszd:
harmatban rohadj el sudarastól.
Üres vödrök, hordók, bödönök,
kongó vagonok,
ne ordítsatok a mamára,
gurulva távozzatok.
Elég volt,
a robot elég volt,
verejtékéből tömörödve,
akár a jég-fényes alpesek,
sóhegyek ragyognak körülötte.
Ó, te szomorú, idehallgass!
Kék-eres bokádhoz leborultam,
sírok helyetted, háborgok érted,
megfeszülök érted haragomban!
Akarom: ne zokogj,
akarom: sugarasodj,
mosolyoddal, mint arany-csipesszel
fiad a porból egy csillagra tedd fel,
te, anyám, te,
minden varázslók döbbenete,
örömöd engem elhoppol
iszonyatból, árnyakból,
de a jajod, a jajod, a jajod
meggyilkol!
Jársz a temetőbe, jó barátnőid a sírkövek,
nem bántanak ők, ott szellők és méhek zöngenek,
sírtól nem félsz, ott pihensz a boldogság béklyóiban,
de élni, remélni kell, viaskodni, te boldogtalan!
Az édesekért, csak az édesekért nem bűvöl meg a halál,
melled havában hízzanak, pirosodjanak mint a koráll,
rágják le mirtuszkoszorúd levelét s a viasz-csecseket,
mártír: neveled szépre, akiket méhed a világra vet.
Tudom én: a te ösztönöd szentebb a precíziós
műszernél – vész ellen hirtelen cselekvő jós:
lerántasz engem a fűbe a fütyülő golyók elől,
röpköd a forgács, a nyárfa kék-ezüst vére ömöl,
szavannáján a riadalomnak, akár az anya-kenguru,
lényeddel figyelsz, kötényedben fülel a legkisebb fiú.
Tudom én: a te idegeidet végtelen évezredek
pengetik, és ha te félsz, az ős-sejt is veled rezeg.
Tudom én: a te gondod végtelen, dicsőség néked, anyám,
holnapok tejút-ágya, te, dicsőség néked, anyám,
verduni katona-temető: csupa tőr a te szíved, anyám,
viharaimban csoda-szivárvány, dicsőség néked, anyám,
iszonyú erőmnek bázisa, dicsőség néked, anyám,
légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám,
igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám.
Ha a halálban megelőzlek, ne sirass engem, anyám,
de élni akarok, élni! – a te dicsőségedre, anyám.