Farcádi Botond
Anglia, Skócia, Észak-Írország, Wales. Feliratok a négyzet négy oldalán. Angol rózsa, skót bogáncs, walesi nárcisz, ír lóhere – a jelképek középen, a négyzet belsejében. Alább az Egyesült Királyság zászlaja. Egy ajándéktasak, semmi több, számunkra mégis jelentőséggel bír, hisz a normalitás olyan jele, amely ismeretlen mifelénk, ahol zászlók, feliratok, homlokzatok vagy képzelt sárkányok ellen hadakoznak prefektusok, szolgálatos feljelentők, igazságot nem ismerő igazságszolgáltatók.
Egy ajándéktasak, mely a maga egyszerűségében, banalitásában azért azt jelzi: ha nyomát nem is mindig látjuk, de figyelnek ránk a nyugati nagyhatalmak, s bár lehet, nem a legpontosabban, de valamelyest értik gondjainkat.
Paul Brummell, az Egyesült Királyság bukaresti nagykövete nem az első nyugati diplomata, aki megfordult Székelyföldön, hétvégi látogatása illeszkedik azon fokozott média- és diplomáciai érdeklődés keretei közé, amelyet talán a székelyek nagy menetelése váltott ki, de amelyet talán a nagyhatalmak kiújuló és elmélyülő konfliktusai, a feszültségekkel terhes, olykor már-már hidegháborús állapotokra emlékeztető geopolitikai helyzet is fenntart. Az Európa egyik vezető hatalmának, az Amerikai Egyesült Államok stratégiai partnerének számító Egyesült Királyság képviseletében érkező brit diplomata Kézdivásárhelyt, Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt is érintő körútját nehéz lenne másként értelmezni, mint annak, ami volt: személyesen is tájékozódni kívánt a székelyföldi helyzetről, első kézből, választott önkormányzati vezetőktől akarta hallani, milyen gondokkal szembesülünk, milyen jogfosztások érnek.
Persze, hiba lenne túlértékelni is a – megszakítással együtt – másfél napos vizitet. Naivitás lenne részünkről, ha azt hinnénk, hogy Paul Brummel Bukarestbe visszatérve sebtében forródróton hívta fel a londoni kormány külügyminiszterét, és zaklatott hangon, együttérzéssel ecsetelte a székelyföldi magyarság problémáit, kormánya azonnali felhatalmazását kérve, hogy London támogatásáról nyilvánosan is biztosíthassa közösségünket és erős hátszelet ígérjen önrendelkezési törekvéseinknek.
De ugyanolyan vétek lenne alábecsülni is a diplomata látogatását, rezignáltan, önsajnálatba burkolózva magunkba roskadni, feladni küzdelmet, reményt, hitet. Az ajándéktasak ugyanis azt is jelzi: bár elsősorban csak magunkra számíthatunk, szövetségesek, támogatók kereséséről nem szabad lemondanunk, mert a világ más részein, erősebb országokban is jól tudják, mi az a normalitás, felemelt szavunk pedig nem marad mindig pusztába kiáltott szó.
