Mert mindenki más kacagott, bámult, gondolkodott, nézett és hallgatott, zenélt és táncolt, sétált és vásárolt, evett és sörözött, énekelt és beszélgetett.

Hiszen Szent György-napok voltak, városunk leghíresebb és talán legjobb rendezvényét ünnepelhettük. Már ha képesek voltunk erre. Mert mi sem kézenfekvőbb, mint elzárkózni, okolni a zajt vagy a csendet, a tömeget vagy az egyedüllétet, a vásárt vagy a drágaságot, a sort vagy a kihűlt miccset, bírálni és hangoskodni, panaszkodni és rágalmazni. Mi sem könnyebb, mint megtalálni a kákán a csomót, szóvá tenni és elsírni a kisebb-nagyobb hibákat, felelősségre vonni a szervezőket, sanda szándékot sejteni ott, ahol csak elkerülhetetlen emberi mulasztás, tévedés van.

Persze, éppoly könnyedén áteshetnénk a ló túlsó oldalára. Lelkendezve zenghetnénk ódát Erdély legnagyobb, legrégibb, leghíresebb városnapjairól. Himnuszokat írhatnánk a fellépő művészekről, elégedetten ismernénk el, hogy itt kapni a legjobb miccset, a legízletesebb zsiványpecsenyét, itt a leghidegebb és legfrissebb a sör, városunkba érkezett mindenki, aki számít, és ment minden, mint a karikacsapás, kifogástalan volt a szervezői munka, örök tanulságul szolgálhatna bárkinek...

Csakhogy naivak lennénk, ha egyik vagy másik végletbe esnénk. A városnapok mércéje nem feltétlenül a szervezési bakik arányán múlik. Ennél jóval többről van, lehetne szó. A Szent György-napok igazi értéke azon múlik hogy a rendezvény mennyit tart a városlakók emlékezetében, és mennyit kamatozik mentalitásukban. A kérdés tehát egyszerűen az, hogy büszkék vagyunk-e városunkra. Márpedig ehhez kell ugyan nívós városnapi rendezvény, de önmagában meglehetősen kevés az. A Szent György-napoknak akkor lesz igazán értéke, ha a gödrös utakkal teli februárban, az elviselhetetlenül fülledt és unalmas júliusban, a zsúfolt és rohanó szeptemberben vagy a sötét novemberben egyaránt büszkék leszünk arra, hogy Sepsiszentgyörgyön élünk. Ahhoz pedig még le kell győznünk egy-két sárkányt...