Meglepődtem, amikor egy reggel, alig több, mint egy évvel ezelőtt megcsörrent a telefonom, és láttam, hogy igen hosszú telefonszám jelenik meg a kijelzőn, mely 0041-gyel kezdődik. Még jobban meglepődtem, amikor rég nem hallott ismerős hang szólalt meg a vonal végén: „Szerussz, én vagyok, az unokatestvéred”.
Svájcból hív, mondta, ott dolgozik, végre talált magának olyan munkahelyet, ahol viszonylag rövid idő alatt annyi pénzt tud keresni, amennyi az egykor lakásváráslásra felvett bankkölcsön törlesztésére elegendő, persze a szokásos késedelmi kamatokkal és a kamatok kamatjával egyetemben. Nahát, ez nagyszerű, mondtam, miközben halványan rémleni kezdett, hogy tényleg, már nagyon rég próbált munkát találni külföldön, németül is tanult, és egyszer át is verte valaki, aki külföldi munkaközvetítőnek adta ki magát. Örülök, hogy sikerült végre, mondtam zavartan, és általános kérdései közepette próbáltam megfejteni, vajon miért hívott fel, hisz az utóbbi években nagyon ritkán beszélgettünk egymással.
A második hívásnál már közvetlenebb hangulatban beszélgettünk, a harmadiknál kezdtem érezni, hogy végül is unokatestvérek vagyunk, kár, hogy az utóbbi években ennyire elszakadtunk egymástól. Hosszú idő óta először, húsvétban őket is meglátogattam, meglocsoltam a feleségét és óvodás kislányát, a kisfiától locsolóverset tanultam. Ő maga csak skype-on volt jelen.
Általában estefelé szokott hosszú baráti telefonbeszélgetésekbe bocsátkozni az ember, amikor nincsenek sürgős intéznivalói, de én mostanában reggel is bevállalok ilyen beszélgetéseket. Talán azért teszem, mert érzem, hogy bár csupán csevegni akar velem az unokatestvérem, segélyhívások ezek. Megpróbálom felidézni néhány mondatát.
Meguntam már ezt a denevér-életet, hogy este kilenctől másnap reggelig dolgozni kell. Valójában már hajnalban elviszik a zöldség legnagyobb részét a raktárból, de ezután még takarítunk, elrakjuk a megmaradt árut, kiválogatjuk a hibás termékeket, úgyhogy néha kilenc-tízre érünk vissza a szállásra. A szombat éjszakánk szabad, de ezt gyakran arra használom, hogy alszom egy igazit, nappal ugyanis alig lehet pihenni, zúgnak az autók a ház körül, és végül is nappal kell főzni, enni, mosni, tisztálkodni... Jól lehet keresni, de nem emberhez méltó élet ez. Jobban bírják azok, akiknek a párjuk is itt van, akiket otthon nem vár a család. A feleségemnek sem könnyű két kicsivel... Most épp beteg a kislányom, tegnap skype-oltam velük, amikor bekapta az injekciót, zokogott szegényke, én meg csak hallgattam, és nem tudtam megvigasztalni. Szinte én is elsírtam magam... Nagy terveim voltak, hogy mit veszek, miután kikerestem a bankkölcsön árát, ma már egy euróval sem akarok többet keresni. Alig várom, hogy végre otthon legyek, éjjel aludjak, nappal dolgozzak, s úgy éldegéljünk, mint azelőtt. Még kirándulni sem jönnék többet ide, annyira idegenek nekem ezek a nagyvárosok. Mindenhol tömeg, nagy forgalom, de átnéznek egymáson az emberek...
A nagykövetségek és konzuli hivatalok által feljegyzett információk, valamint a külföldi román vendégmunkások helyzetét rendszeresen nyilvántartó stiridiaspora.com internetes oldal adatai szerint közel ötmillió román állampolgárságú vendégmunkás dolgozik ma külföldön. Bizonyára sokan vannak közöttük, akik a meggazdagodás reményében vállalják az olykor embertelen körülményeket, de egyeseket a kényszer visz rá, egyszerűen nincs jobb választási lehetőségük. Nehéz lehet úgy dolgozni a családunkért, hogy távollétünkkel egyben ellenük is dolgozunk.