Hétfőtől új történelmet ír az erdélyi magyarság, különös tekintettel az 1989 utáni évek vonatkozásában. Tizennyolc és fél esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a politikai küzdelem porondján két magyar alakulat mérkőzzék meg. Na, nem a román pártokkal, hanem egymással.
A tizenkilencedik esztendős RMDSZ és a még csecsemőnek számító Magyar Polgári Párt. Az erdélyi magyarság már jó előre lélegzetét visszafojtva várhatja: ki lesz a győztes? A trónon ülő-e, vagy a kihívó, mely vezetőit és aktív tagságát tekintve azért nem nevezhető csecsemőkorúnak, mert közülük legtöbben kisebb-nagyobb szerepet vittek az RMDSZ különböző szintjein.
A lényeges különbség nem csupán az ,,életkorban" van, hanem a hangoztatott jelszavakban is: az RMDSZ zászlajára lassan két évtizede az van írva, hogy ,,Egységben az erő", a Magyar Polgári Párt a ,,Választás szabadsága" szlogennel indult. Mind a kettőben van logika is, fantázia is, hiszen az egység hangoztatása és megvalósítása az erdélyi magyarság számára elég sok pillanatnyi politikai győzelmet hozott, a választás szabadsága pedig természetes emberi, közösségi igény. Persze, azért érdemes megnézni — mindkét részen! — az érem másik oldalát is, melyen az egység feltétlen értéke helyén sokszor nem találni egyebet, mint egy politikai elit hatalmának és pozícióinak minden áron való megőrzését, a ,,választás szabadságában" pedig benne van az is, hogy sok tényezőt figyelmen kívül hagyva, mégis valami önrontást követünk el, amikor harmadik erőt, erőket hozunk pozícióba, még ott is, ahol ezek nem számítanának igazán.
Kampányt folytatni egyik oldal mellett sem óhajtunk — ezt megteszik ők maguk, lévén, dolguk is, kötelezettségük is ez —, de érdemes talán néhány jelentőségre és folyamatra felhívni a figyelmet. Az első — s legyen ez komparatív, összehasonlító magyar—magyar politikatörténetecske! — az lenne, hogy minden tapasztalat szerint csak ott lehet sikeres a kisebbségi magyar képviselet, ahol a nézetkülönbözőségek ellenére is valahogyan szót értettek a politikai vezetésre magukat alkalmasnak tartók, s a széthúzás helyett az összezárás gyakorlatát választották. Az első példát erre a felvidéki magyarok szolgáltatták, a másodikat most, frissiben a vajdasági nemzettársaink. Mi ennek az irányultságnak most éppen a fordítottját választottuk, az eredményeket, nyilván, később mérhetjük fel. Félek, hogy az ,,eredmény" szót tényleg idézőjelbe leszünk kénytelenek tenni.
A dobbantáskor az esélylatolgatás folyik, ígérgetnek is a felek, mondván, a másik kárára nem fognak lejárató kampányt folytatni; az ígérgetés komolyságát viszont igencsak megkérdőjelezi, hogy már a kampány dobbantása előtt ujjal mutogattak egymásra a táborok vezérei.
