Pedig nagyon is érződik a produkcióban a rendezői szándékosság, akár ebben a felismerésben is, hogy itt bizony nem kell a szöveg ellenében játszani ahhoz, hogy a maga látszólagos naivságában feneketlen mélységekig hatoljon Molnár Ferenc oly sokszor félreértelmezett remekműve. Igen, a Liliom azokról a kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan emberi gyarlóságainkról szól, azt a sorssal szembeni tehetetlenséget próbálja tetten érni a leírt, elhangzott szavak mögött, melyek felkutatása Bocsárdinak mindenkori célja előadásaiban. Itt már a szöveg, a néha banálisnak tűnő replikák hordozzák azokat a titkokat, amelyekért Bocsárdi színészei olykor ellene játszanak a kimondott szavaknak, vagy pattanásig feszítik a csendeket. A Liliom főszereplői eleve mást mondanak, mint amit gondolnak, pontosabban éppen azt mondják, de közben ők is tudják, hogy a szavak csak töredékét fejezik ki a megfogalmazni szánt igazságnak. Bízva a szerzőben tehát, az alkotók a lehető legrövidebb úton próbálják eljuttatni hozzánk ezt a különös, meseszerű régiókba is átívelő történetet, és megérzésük beigazolódik. Persze kemény munka árán, mert a látszólag ártatlan replikákban égetnek az indulatok, a történet valódi formája a szavak mellé rendelt hangsúlyokban, gesztusokban, tekintetekben körvonalazódik.
Kevés szereplő, sok kettős jelenet, valójában ezekre épül az előadás. Stúdiótér, melyben közelről láthatjuk az arcokat, melyben többnyire filmbe illően egyszerűek és pontosak a megszólalások, de amelyet olykor szétfeszít a Liliom kirobbanó ereje és energiája. A férfi őserő megszemélyesítője ez az óriás rolleres figura, akiért bomlanak a nők, akit talán épp ez a siker tesz könnyelművé, csirkefogóvá, de akit inkább hűsége és érzékenysége emel a magyar drámairodalom legfontosabb férfiszereplői közé. Mátray László színészi sokoldalúságát dicséri, hogy újra azt érezzük róla: hazatért ebbe a szerepbe. Méltó párja a Kolozsváron végzett és egy szegedi évad után Szentgyörgyre szerződött Vass Zsuzsanna, akitől meglepően érett, magabiztos alakítást láthattunk Juli szerepében. Mari és Hugó már megjelenésükkel mosolyra fakasztják a nézőket, és játékukkal fokozni tudják a vidámságot mindaddig, amíg egy váratlan pillanatban belénk nem fagyasztják a kacagást. A mindnyájuknál okosabb Muskátné Liliomot ugyan nem tudja meggyőzni, hogy visszatérjen hozzá, de a nézőt annál inkább játékával. Ficsúr pedig, a minden hájjal megkent tipikus kísértő figurája ugyanolyan fontos és pontosan működő eleme az előadásnak, mint a „férfias” Hollunderné, a szemfüles rendőrök vagy a végtelen türelmű, de gesztusaiban, elszólásaiban nagyon is emberi túlvilági Fogalmazó. Tovább is sorolhatnánk – a történet szempontjából kevésbé fontos szereplők között sincsenek olyanok, akik gyenge láncszemei lennének az előadásnak.
A zene is a már említett klasszikus hatást fokozza. Élő zene szól a színpad egyetlen látványos díszletelemeként is szolgáló emelvényről, de ezúttal nem torzított gitár-riffek dübörögnek, hanem vonósnégyest hallunk, mintha az 1934-ben készült francia Liliom film zenéje szólna mai átiratban, patinát adva az előadásnak. A jelmezek a hippidivattól a mai legmenőbb fiatalos szerkókig több irányvonalat is érintenek, de összessé­gében ezek is meleg hangulatot árasztanak, csupán a szürke fémrácsokból készült, jéghideg hatású díszlet áll éles kontrasztban a rajta kibontakozó, látszólag kedélyes történettel. A szereplők bíznak a jövőben, fontos döntéseket hoznak egymásért, de legyőzi őket a tehetetlenség, és minél jobban szeretnének talpra állni, annál keményebb ellenállásba ütköznek. Az élet olyan jéghideg és kérlelhetetlen, akár a színpadon álló vasszerkezet, amely azokat a bizonyos, vonatok számára készült fémhidakat idézi. Jó lenne megtalálni a hidat, amely átvezet a túlsó partra, jó lenne felérni egyszer oda, ahol élhető az élet, de nekik csak az aprópénzek és kérges tenyerek világa jutott a tovaszáguldó fényes vonatok hídjai alatt. Igaz lenne, hogy aki csirkefogónak születik, földön és égen is már örökre csirkefogó marad? Ha nincsenek komoly tervei, nem teheti meg az ember, hogy egyszerűen a jó utat választja? Vajon miért tehetetlen a sorssal szemben a legerősebb akarat is, miért vagyunk képtelenek kimozdulni eleve elrendelt helyünkről? Miért olyan végtelen a megaláztatás, hogy végső döntésként a halálba való menekülés sem lehet „szívünk joga”? Hogy a kárhozatról sem dönthetünk szabadon... „Már a pénzt el is kártyáztam, mégis bezártak volna” – magyarázza tettét a túlvilágon Liliom, és olyan tehetetlennek érezzük, hogy szeretnénk megölelni. Hogyan lehetne elviselhetőbbé tenni az elviselhetetlent? Lehet, hogy csak a hazugság segít túlélni?
A Bocsárditól megszokott polgárpukkasztó, olykor a bukás kockázatát is vállaló, ijesztően meredek szirtek fölött való egyensúlyozás ezúttal elmaradt, de a biztonságos úton nagyon messzire jutottunk. Valahová a múltba, önmagunkba, oda, ahol egy akácvirág-illatos ligetben minden elkezdődött. Ismerős-ismeretlen helyeken kerestük a dolgok értelmét, és ahogy magunkra tekintettünk a magasból, láttuk, hogy csak pörgünk egy helyben, kitárt karokkal, mint Liliom lánya. Mindhalálig és talán még tovább.