Reggelente dúdolva ébredtem kis emeleti szobámban, majd tánclépésben jártam-keltem, bár lábujjhegyen, hogy az ócska padlódeszkák nyikorgásával az alant lakók nyugalmát ne háborítsam. Tararararam-papam-param… keringőztem láthatatlan táncosommal. Ahogy szellőzni az ablak deszkájára tornyoztam ágyneműmet, átölelve a nap melegétől átlangyosodó textíliát pirulva emlékeztem arra, miként hevert maga ezeken a párnákon. Két izmos barna karját a tarkójára kulcsolva nézett, addig bűvölt, míg oda nem roskadtam forró mellkasára. Mutatóujjával cirógatta a magamra kapott kombiné pántját a vállamon, míg lesimogatva rólam vissza nem szédített maga mellé az ágyba.
Mire elvirít a gyöngyvirág… Igaz, ekkor még az ibolya is ritkaságszámba ment, a piac sarkán ácsorgó asszonyok azt a párat hajszállal körbetekerve kötötték csokorba, de tudtam, elrepül az az idő, s mi újra egymáséi leszünk.
Vígan teltek a hetek, Magára még várakozni is gyönyörűség volt. Ha ettem, mutatóujját éreztem ajkamon, ahogy felkínál egy falat mézet; poharam az Ön ajkává vált, melyből nektárként vettem magamhoz még az egész nap kancsóban poshadó vizet is. Kis szobám tündérek titkos barlangjává lett csupán attól, hogy eltöltött ott néhány feledhetetlen napot, s ahová visszatér majd a gyöngyvirágok elhulltával.
Május végén rávettem özvegy Gallónét a földszint kettőből, jöjjön ki velem a sóstói erdőbe, hiszen egy magamfajta fiatal nő egyedül mégsem sétafikálhat ott, de látnom kellett a saját szememmel, hogy virít-e még a gyöngyvirág… Virított. Letérdeltem, közelről is megszemléltem az eleven, haragoszöld kardokat és a tündérszoknyákra emlékeztető csipkés virágocskákat. Egy egész mezőnyi hófehér virág harangozta egyszerre: bimm-bamm-Szind-bád… Tömény illatuktól harag szúrt a szívembe − minden törékenységük ellenére hosszú életűnek látszottak.
Ettől kezdve már csak vánszorogtak a napok, az órák, a percek. Esténként dobogó szívvel szemléltem ablakomból a korzózók között pörgő-forgó, mezítlábas gyöngyvirágárus cigány lányt. Hervadj el, szerettem volna lekiáltani, de attól féltem, azt hiszi, őt átkozom, pedig csak a gyöngyvirág, hej, a gyöngyvirág ruganyos frissessége volt az én nagy bánatom. Ha az utca végén feltűnt egy-egy vékony, könnyed járású alak, ha megláttam egy barna felöltőt, a tarkómtól a sarkamig elzsibbadtam, s arra gondoltam, itt van, hát Maga sem bírta ki, míg elhervad a gyöngyvirág. De nem Maga volt, sosem Maga…
Aztán elhervadt a gyöngyvirág, el a szegfű, a rózsa, s lassacskán Isten minden teremtett virága elfonnyadt, csak a sóstói erdő zsidócseresznyéinek piros lampionjai ringatóztak gúnyosan a szélben.
Óh, nem, drága Szindbád, nem gyűlöltem Önt ezért. Szívemet krisztustövisek döfték át meg át az aggodalomtól: hiszen az nem lehet, hogy önként nem jön vissza hozzám, valami baja eshetett az úton. Lázálmaimban láttam véresre horzsolva a tejeskocsi alatt, darabokra tépve a sínek között, görcsökben fetrengve, egy kórház közönyös pepita kövezetére roskadva… De hová menjek, hol keressem? Tébolyultan jártam az utcákat, hallgatóztam, idegenek beszélgetéseire figyelmezve, hátha említik a nevét. Végigrohantam a városon, benéztem minden vendéglőbe, gallérjánál fogva ráztam András kocsist, hű fuvarosát, hogy vallja be, kihez vitte magát. Addig sikítottam tébolyultan, mígnem csendőrt hívtak, s megfenyegettek, Kállóban végzem, a tébolydában… Gallóné hozott haza…
A következő májusban újraébredt bennem a remény, s a rákövetkező májusokban is… Nálam az ősz a nyár elejére költözött, a gyöngyvirágokkal az én erőm is odalett, s megtanultam gyűlölni Magát. Átkot mondtam szeme sugarára, valamennyi pillájára, minden léptére, mosolyára, kacajára, a levegőre, amit beszív, a nőre, akire ránéz, a földre, amelyen jár, az ágyra, miben hál…
Hetedszer fog elhervadni azóta a gyöngyvirág… Belefáradtam a várakozásba.
Már fel sem emelném a fejem, ha meglátnám Magát, beriglizném az ajtót, ha megkoppantaná. Már nem várom. Már csak arra várok, hogy a porcelánfehér virágharangok széle rozsdállni kezdjen, akkor megiszom az asszonnyá öregedett virágárus cigány lány italát. Azt mondja, gyöngyvirágból főzte… Belegázolok a virágtengerbe, együtt hervadunk tovább… S testem felett azt súgja majd minden virág: bimm-bamm-Szind-bád…