Ezek után felesleges állandóan újabb és újabb javaslatokkal bombázni az unió döntéshozóit, ahogy azt a Székely Nemzeti Tanács is tette még 2013-ban, azt szándékozván elérni, hogy a nemzeti, nyelvi régiók sajátos védelemmel rendelkezzenek. A kezdeményezést már 2014-ben elutasította az Európai Bizottság. Annak ellenére, hogy európai illetékesek állandóan mondogatják, ők nem illetékesek az ilyen dolgokban, a kezdeményezők fellebbeztek a döntés ellen. Az Európai Bíróság újólag elutasította az óvást. Miként Kovászna megye tanácselnöke, Tamás Sándor is megmondta: „Brüsszelben egyszerűbb félrenézni, ha a magyar egyetemekről, nyelvi jogokról, szimbólumhasználatról vagy akár a Mikó-ügyről van szó.”
Lehet, nem is félrenézésről van szó, hanem arról, hogy az euro­kratáknak olyan fontos megoldandó gondjaik vannak, hogy egyszerűen nem fecsérelhetik drága idejüket a kisebbségek kis ügyeire. Az RMDSZ is pont most akar árnyékjelentést készíteni (amikor a kisebbségi kérdések egyre inkább árnyékba kerültek) ahhoz a jelentéshez, amelyet a kormány nyújtott be az Európa Tanácshoz (ET) a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európa Chartájának ratifikálásakor vállalt kötelezettségei teljesítéséről. És abban rózsaszín képet fest minderről. A román álláspont szerint nálunk modellértékű a kisebbségi jogok betartása, Kelemen Hunor szerint viszont a jogok be nem tartása az. Egy 120 oldalas dokumentum, amelyet a bukaresti civil szervezet, az Active Watch készített, arról (is) szól, hogy a hatóságok „az alkotmányra hivatkozva próbálják a magyar közösséget megfélemlíteni, a szólásszabadságot korlátozni”. Az ilyesmi szintén nem érdekli az ET-t. Vezéreinek nincs idejük törődni az Európa árnyékosabb felén élő  kisebbségek jogainak be- vagy be nem tartásával, mert ők inkább a naposabb Görögországra vagy Olaszországra figyelnek. Azt vizslatják árgus szemekkel, hogy a görögöket megfelelően szorongatja-e kormányuk, hogy némi pénzt vasaljon ki belőlük. Görögország mellett Olaszországra is vetik vigyázó szemüket, mert e két országba érkező menekültek gondjaival kell elsősorban foglalkozniuk.
A vezető, gazdag európai országok munkaerőhiánnyal fognak küzdeni, ezért kell törődniük a bevándorlókkal. Nemsokára például Németországban nem lesznek elegen, akik dolgozzanak, nyugdíjjárulékot fizessenek, és odalesz a jólét. Ezért meg kell oldani a bevándorlók betelepítését, segélyezését, taníttatását. Azokat, akiknek nem sok hasznát vennék, szét kell osztani olyan országok között, amelyek, köszönik szépen, nem kérnek belőlük. Őket meg kell győzni és rá kell kényszeríteni, hogy örömmel fogadják a bevándorlókat, akiknek eszük ágában sincs meghúzni magukat őnáluk.
Mennyi álmatlan éjszakát okozhatott, és hány munkaórát, míg kiszámolták, hogy azok az országok, melyek nem hajlandóak befogadni ismeretlen menekülteket, minden elutasított bevándorló után 250  ezer eurót fizessenek. Aztán hány adószedőt kell kiképezniük és kiküldeniük a fizetni nem akaródzókhoz. Ukrajna gazdasági csődje, a Törökországnak megígért vízummentesség, Putyin elnök keménykedése elég fejtörést okoz Európa fejeinek.
Az ilyen problémák mellett eltörpülnek a bennszülött kisebbségek gondjai, hiábavaló vélük háborgatni az eurohonatyákat.