Az elmúlt napokban az anyanyelvről, a kétnyelvű táblákról, a kisebbségek gondjairól megjelenő cikkeket olvasgatva eszembe jutott két jelenség, melyek néha furcsa, ha nem éppen anormális formákat öltenek.
A vegyes családok kapcsán, főleg nálunk, de nem csak itt, állandóan az asszimilációról beszélnek. Fájdalmas folyamat. Mert a pár egyik tagja elveszíti identitását, a függőségi viszonyban másodlagos szerepkörbe szorult egyfajta másolattá válik. Sajnálattal mondom ezt ki, de az igen kellemetlen igazságok közé tartozik.
A 90-es években megismertem egy vegyes családot, azóta gyakran eszembe jutnak. Egy olyan családot, kiknél vendégként nem éreztem jól magam. Három hónapnyi udvarhelyi tartózkodás után a lehető legtermészetesebb hangon kérdezte meg újdonsült asszonyismerősöm: „Semmi bajom azzal, hogy román vagy, de mit keresel itt, ha nem tudsz magyarul?” „Te meg egy románhoz mentél hozzá!…” „Igen, de ő beszéli az én anyanyelvemet. Az én otthonomban senki sem beszél románul!” Ez így is volt. A gyermekük egyetlen szót sem tudott románul. Otthon csak magyar nyelven beszélgettek. Végül is ez mindenkinek a személyes döntése. Akkor is elfecsérelt lehetőségnek tartottam, most is. Nagyjából tíz évvel később, az érettségi vizsga és az egyetemi felvételi környékén ugyanő a helyből adódó korlátozottságra panaszkodott.
*
Egy magyar férfi spanyolországi vendégmunkásként ottani nőt vett feleségül. Otthon csak spanyolul beszélnek, mert mit kezdene a gyermeke ott a magyarral, nehéz is neki, „mért stresszeljem, idegen nyelvként tanuljon inkább angolul vagy norvégül (sic!), mert ez a jövő”.
A helyzet nagyjából a következő: a gyermek semmilyen módon nem tud kommunikálni apja családjának tagjaival, akik mind Erdélyben vagy Magyarországon élnek. Az apa pedig magyar hangsúllyal és olyan hibákkal beszéli a spanyolt, amelyeket azonnal észrevesz egy spanyol anyanyelvű gyermek. A nagymama könnyes szemmel ölel magához egy néma unokát, aki nem érti a szeretet hozzá szóló szavait.
Csak két példát említettem, az első kettőt, amelyek eszembe jutottak. Az emberi tényezőn túllépve, melyet azért én mégiscsak a legfontosabbnak tartok, felmerül bennem a kérdés, hogy aki rákényszeríti a másikra az önfeladást, tudja-e, milyen szakadékot ás a másik lelkében, olyasmivé változtatva, ami nem önmaga. Egy kisgyermek számára, akihez már megszületésétől kezdve két-három nyelven beszélnek, nem okoz stresszt, a legkisebb erőfeszítés nélkül is képes egyik nyelvről átváltani a másikra, sokkal hamarabb kifejlődik összpontosítási és főleg szervezési képessége. Később pedig az, hogy több kultúrához tartozik, hogy eredetiben ismerhet meg egy olyan szellemiséget, amellyel nyelvileg is azonosulhat, csak tovább gazdagítja látókörét, s éppen azáltal egyedi, amit a szülei beszélt nyelvével együtt kapott.
*
A másik aspektus az emigránsokra vonatkozik. Igaz, hogy ha új életet kezdesz egy másik országban, ha új nyelvet tanulsz, ha másfajta társadalmi normákhoz és főleg a bevándorlói státuszhoz kell igazodnod, a nyelvi integráció a legfontosabb. Amikor túlléptél a kommunikációs akadályokon, más lehetőségek nyílnak meg előtted, jobban fizetett munkahelyekhez juthatsz, másképp viszonyulnak hozzád az őshonosok, ebben pedig mindig van egy magasabb fokú tisztelet is, mely a beszélt nyelv minőségével arányosan növekedik.
Mi történik? Ebből az integrálódási és alkalmazkodási vágyból egyesek még azonos etnikumúak társaságában is elkezdenek a befogadó ország nyelvén beszélni. Bölcsészként állítom, hogy ez nem jó tanulási módszer. Egy idegen nyelvet közvetlenül a forrástól, vagyis olyanoktól kell tanulni, akiknek ez az anyanyelve. Gyakorta annyira túlzásba esnek, hogy a családon belül is a befogadó ország nyelvén beszélnek, az anyanyelv rovására. A „pápánál is katolikusabb” viselkedés miatt egynyelvűvé válnak azok a gyermekek, akik könnyedén két- vagy háromnyelvűek lehetnének.
Feleslegesnek tartják az anyanyelv használatát, az írásbeliségről már szó sem lehet. Néhány év alatt még a felnőtt bevándorlók is elkezdik rosszul, a befogadó ország nyelvéből kölcsönzött szavakkal keverve beszélni anyanyelvüket. Nem, ez nem önkéntes, ahogy azt egyesek hinnék. A fentebb leírt folyamattal a passzív szókincs javára csökken az aktív szókincs. A leggyakrabban használt szókincs szavait olyanokkal váltják fel, melyeket néha fonetikusan az anyanyelvhez igazítanak, ami abszurditásában nevetséges helyzeteket eredményez. Ilyen mondatokat is hallottam: „Hazamegyek barrezelni és beindítani a lavadorát, mert hazajön a mi maridóm, és azt akarom, hogy rend legyen.” (barrer – sepregetni; lavadora – mosógép; mi marido – a férjem)
Ez nem normális, még akkor sem, ha sokan még dicsekednek is vele, mondván: „így beszélünk mi”. Nem szabad megtagadnod a származásodat és a nyelved, nem normális ellenségesen viszonyulnod mindahhoz, amit magaddal hoztál.
Civilizált országban senki sem az anyanyelved, a nemzetiséged vagy a bőrszíned alapján fog megítélni. Akik mégis, azok sohasem a normalitás többségének képviselői. De ezt vállalnod kell, ahogy a kivándorlással is tetted. Önmagadnak kell maradnod, gyermekeidnek át kell adnod mindazt, ami legjobb és legszebb benned – s a nyelv az első a lelki identitás felé. Nem szabad elvesznie, mert azzal együtt elvesznek mindazok az értékek, amelyeket az előző nemzedékek felhalmoztak. Senki sem kényszeríthet rád másvalamit. Csak… „embernek kell lenned, a többi magától jön”.
(Forrás: corbiialbi.ro)
