– A világ legszebb, leghosszabb életű és a legtöbb kultúrtörténeti hagyományt megjelenítő fáját láthatjuk, egy libanoni cédrust. Bibliai földről származik, ahonnan a Szentírás, időutazó követként emlékeztet az európai kultúrát megalapozó – és Savariát megalapító – ókori Rómára, Csontváry Kosztka Tivadarra és a magyar mitológia égig érő fájára. A nyolcvanas-kilencvenes években nyaranta sokat kerékpároztunk diákjaimmal Erdélyben. Korondon járva Ambrus Lajos költő-tanár barátomtól halottam, hogy 1841-ben a polihisztor Brassai Sámuel előterjesztésére az unitárius zsinat ott, Korondon határozta el, hogy minden iskolafokon magyar legyen a tanítás nyelve. A többi egyház egy évtizeden belül követte ezt a nemes kezdeményezést.
– Önnek köszönhető, hogy fogyasztói világunkban legalább egy fa emlékeztet a nemzet napszámosaira. Hogyan lett tanár?
– A gyermekeinkkel bezárólag családunk négy nemzedékében tizenegy tanár volt és van. Szepessy nagyapám volt „csak” jogász, kormányzói tanácsadóként ő készítette el az 1938-as egyszeri vagyonadó törvényt, amely szerint az ország leggazdagabb 27 ezer embere adta össze a nehézipar talpra állításához szükséges hárommillió aranypengőt. Meseíró tanítónő nagyanyám és nagy tudású, görög–latin szakos nagybátyám példája vonzott. A gimnáziumban pedig Antall József volt az osztályfőnököm. 
– Milyen tanár volt néhai miniszterelnökünk?
– A Toldy Gimnáziumban a mostoha ötvenes években cserkész módra nevelt: hazafiságra, önállóságra, felelősségre, a tudás tiszteletére. Nem utasításokkal, büntetéssel, dicsérettel, hanem indirekt módon, személyes varázsába vonva mindnyájunkat. Most is látom magam előtt világosbarna zakójában  kissé görnyedtnek látszó alakját, amint az előadások jegyzetelésére tanít bennünket. Látom a kirándulásokon viselt hatalmas hátizsákját, amelyről egyik osztálytársam azt híresztelte, hogy kövekkel van megtöltve. Tiszteletteljes csend fogadta, amikor belépett az osztályterembe. Szigorú tekintettel fegyelmezett, mi pedig nagyon igyekeztünk megfelelni az általa megszemélyesített tudásnak.
– Miért nem Pedagógusok fájának nevezték e cédrust?
– Hányan tudják, hogy mit is jelent a görög paidagógosz szó? Ha a drága pénzen megvásárolt rabszolga leesett a fáról, összetörte magát és nyomorék lett, vagy amúgy is ütődött volt, alkalmatlan a hasznos munkára, arra még megfelelt, hogy elkísérje a gyermekeket az iskolába. A pedagógus megnevezésre ma talán az iskolabusz a legalkalmasabb.
– Hogyan került az „iskolabusz” a katedrára?
– Bár az 1920-as évekig középiskolai tananyag volt a görög, a pedagógus szót nem használta sem Jókai, sem Mikszáth, de az igazán szakmabeli Gárdonyi, Babits, Juhász Gyula vagy Móra Ferenc sem. Még Klebelsberg és Hóman sem. Mind maradtak a magyar tanár/tanító megnevezésnél. A tanár megszólítás különös megtiszteltetésként, a rendkívüli tudás elismeréseként járt. 
– Elnyerhette ez az értékrend a szabólegényekből, cipészinasokból, hivatásos besúgókból és nyilas házmesterekből álló kommunista élcsapatunk rokonszenvét?
– A hagyományos, magyar és európai értékrendünket az egyik első 1945-ös országgyűlési törvényünk kezdte ki máig érő hatállyal: az orvosok és a tanárok – akkor még mindig így hívtak bennünket – fizetését az 1944. évi bérük 20 százalékában határozták meg. Ugyanazon a napon fosztották meg március 15-ét nemzeti ünnepi rangjától, s tették helyébe április 4-ét! Eszménykép lett a traktoristalány, a sztahanovista, a munkaverseny teljesítője, és közellenség az „ingadozó” értelmiségi, a dolgos paraszt (kulák), a tudós pap (klerikális reakció). Ekkor avatták fel a pedagógus kifejezést is: elég érthetetlen volt ahhoz, hogy tudományosan hangozzék és ellenszenvet keltsen.
– Sovány vigasz, hogy a közoktatás hasonló vizeken evez az áhított Nyugaton is.
– A művelt ember éppúgy akadálya a ránk erőszakolt fogyasztói társadalom kiteljesedésének, mint a kommunista rémálom megvalósításának. A gondolkodó ember zavart okoz a rendszerben! Nem magyarok, nem románok, hanem állampolgárok vagyunk, és az ne gondolkodjék! Az állampolgár fogyasszon! Iskolája ne oktasson, hanem neveljen! Az állampolgár számára a tudás forrása a reklám, a kereskedelmi televízió, példaképe a sztár, a celeb, életcélja a bulizás – az iskola valami rozsdás, ránk maradt ócskaság. A pedagógus pedig csak teher a szórakozásalapú társadalom vállán, naponta – ugye? – csak négy órát dolgozik, használhatatlan dolgokat tanít, és hat hónap a szabadsága.
– Hol tanított az évek során, és mivel próbálkozott a világunkat elárasztó képdömping ellensúlyozására?
– Főleg általános iskolában tanítottam – hét év Vácott, huszonöt Szombathelyen –, de Pesten iparitanuló-intézetben és kollégiumban, Szombathelyen szakközépiskolában és kollégiumban is, s óraadó voltam a helyi főiskolán. Az első váci osztályom két diákja is sikeres iskolaigazgató lett, de akad közöttük egyetemi adjunktus, docens, nagyvárosi alpolgármester, levéltár- és kolozsvári egyetemi könyvtárigazgató – és hál’ Istennek, sok tanár. Összesen 44 magyar bajnokságot nyertek tájfutóim, több tucat nagy képzőművészeti pályázaton kaptak országos és nemzetközi díjakat szakköröseim. A Kalokagathia körrel egy évtizedet kerékpároztunk Erdélyben, és a magyar múlt többnyire pusztuló emlékeiről mintegy 40 kiállítást szerveztünk Sepsibükszádtól Genfen át Sydney-ig.
– 1999-ben jelent meg A Kalokaga­thia kör. Történelmünk kerékpár-ösvényein című könyve, amelyet tanítványainak erdélyi templomokról készült fa- és linómetszetei illusztrálnak.
– Történt, hogy iskolaépületünk egyik hátsó kamrájában műhelyt alakítottunk ki. Ezermester apuka készített grafikai prést, összedobott pénzből vettünk anyagokat, szerszámokat, de legjobban az esernyőmerevítőből készült linóleummetszővel szerettünk dolgozni. Bár az erdélyi fametszetek a két legszebb színt sugallták (Kós Károly, Buday György, Molnár Dénes munkáira gondolok), hamar kikísérleteztünk néhány valóban színes eljárást is. A kilencvenes évek elején tudatosult bennem, hogy a televíziós, videokazettás képi szubkultúra kiölte a tanulókból a „saját mozit”, amelyet az igazi művész- vagy kalandregényekből szerezhetnének. Nem olvasták mondjuk a Winnetou című regényt, és nem vágtattak a prérin Old Shatterhanddel. A sportolást az amerikai kosaraskártyák gyűjtögetése helyettesítette, és a fogalmazásokból, rajzokról éppen az átélt téma hiányzott.
A téma után eredve és a magyarságtudatot erősítve, először Kárpátalját és a Partiumot kerékpároztuk körbe. Pályázaton nyert kis pénzünk 12 napra volt elég, nagyobb része a Kis-Magyarországon való átvonatozásra ment el. Málhánk összeállításánál az vezetett, hogy az eszményi útipoggyász a fogkefe a gomblyukban. Református parókiákon aludtunk. Erdélyben találtuk meg az áhított szépséget, a jóságot, de nem a történelmi igazságot. E három alapérték ógörög nevét viseltük: Kalokagathia kör…
– Kerékpárutakat szervezni középiskolásokkal az ország másik szegletéből Erdélybe emberpróbáló kihívás lehetett.
– Igen, igen, de úgy belejöttünk, hogy egy-egy útról hazafelé már a magyarországi vonaton tervezgettük a következő nyarat. Berethalom, Igazfalva, Rapsonné vára – ritkán hangzanak el úti célként felnőtt társaságban, hát még egy iskolai kamrában, ahol összepréselődve rajzoltak, metszettek, tekerték a prés karját a tanulóim! Három diáknemzedék élhette ezt át, és néhányukra kirepülésük után is számíthattam. Egy idő után igazgatónőm „nem tudta biztosítani” még a kötelező órák felét sem, és más állás után kellett néznem. A műhelyt felszámoltam, a felszerelést egy falusi iskolának adtam, a képeket pedig őrzi a Református Teológia könyvtára – Kolozsváron.
– Térjünk vissza erdélyi kerékpártúráikra.
– A téma adva volt: visszaidézni és megörökíteni Jókai, Nyirő, Tamási tájait, a magyarság külhoni emlékeit. Észrevétlenül változtunk magyarságismereti körré, tanultunk Tófalvi Zoltántól, a régész Ferenczi Istvántól, a lelkész Fülöp G. Dénestől – vagy akár a székelydályai Mező Mózsi bácsitól. Volt egy kamaraegyüttesünk, mezőségi és Credo-dalokkal nyitották meg kiállításainkat. Szombathelytől a határig vonattal mentünk, onnan áttekertünk a legközelebbi közúti átkelőhöz. Aztán napi 50–100 kilométereket tettünk meg be-bekanyarogva a vonzóbb helyekre – erődtemplomokhoz, Árpád-kori freskókhoz, erdei forrásokhoz. Támaszpontjaink a parókiák, iskolák, jó barátok voltak. Sátorozásra nem gondoltunk, miért cipeljünk felesleges súlyt? A hírünk előttünk járt, így beérkezve egy-egy faluba már a kapukban vártak az asszonyok. Egyik utunk után néhány héttel egy fiatalember állított meg Debrecenben: „Tanár úr, nem ismer meg? Udvarhelyi vagyok, és tudja-e, hogy Szegedy Laci bácsi meghalt?” Laci bácsi volt az a lelkipásztor, aki eltemette a maradék magyart Magyarigenben. Az ő parókiáján is töltöttünk egy hetet, megkapáltuk a krumpliját, virágot vittünk Bod Péter sírjára, a toronyaljában pedig a környékbeli, elpusztított református gyülekezetek nyugtatömbjeire, nyilvántartásaira leltünk. Ha azt mondom, hogy Magyar Athenas, akkor miről is van szó?
– Tanár úr, jelentem: a Bod Péter összeállításában megjelent kivételes jelentőségű irodalmi lexikonról! És köszönöm az interjút.

S. KIRÁLY BÉLA