The Transylvania One Hundred, azaz az Erdély Száz, annyit jelent, hogy a lelkes versenyzőknek száz kilométert kell terepen, magashegyi viszonyok közt szaladniuk. Persze nem ez az egyetlen táv, hiszen a futók választhatják az ötven és a harminc kilométerest is. A Transylvania 100k harmadik kiírásán 412 versenyző állt rajthoz május 21-én, és a szervezők a nagy érdeklődésnek köszönhetően vezették be a 30 kilométeres távot, hiszen ez az előző két évben nem szerepelt a palettán. Ez az erdélyi ultramaraton egyre népszerűbb, hiszen az évek alatt komoly nemzetközi megmérettetéssé nőtte ki magát, ahová az Egyesült Államokból és Európa különböző országaiból is ellátogatnak. A Törcsvári kastélytól indultak, majd a bevállalt távot a Bucegi-hegységben teljesítve, ugyancsak a kastélynál fejezték be a versenyt.
A versenyre a sepsiszentgyörgyi Sylvester Zoltán és felesége, a csíkszeredai Sándor Anikó is benevezett. A házaspár már hosszú évek óta az Egyesült Államokban él, Zoltán a Chevron, míg Anikó a NASA alkalmazottja. Számtalan maratonon és terepfutóversenyen részt vettek már, de elmondásuk szerint ez volt az eddigi legnehezebb. Zoltán 9 óra 22 perc alatt teljesítette az ötven kilométeres távot, így a 206 versenyzőből a 48. helyen ért célba, Anikó a 30 kilométeres távon állt rajthoz, amit 8 óra 6 perc alatt futott le, így ő 116 sportoló közül 57. helyen fejezte be az ultramaratont. A száz kilométeres távnak 90 vállalkozó vágott neki, közülük tizenöten nem fejezték be a versenyt, viszont a győztes Hajnal Róbert rekordnak számító 15 óra 19 perc alatt ért célba.
A látvány kárpótol
Zoltán és Anikó számára ez volt az első ilyen nehézségi szintű verseny, de ennek ellenére igyekeztek a lehető legjobb idő alatt teljesíteni az adott távot. Nem mindegy, hogy az ember milyen felszereléssel vág neki az útnak, hiszen minden gramm számít. A szervezők kötelezték a résztvevőket, hogy egy túlélő csomagot vigyenek magukkal, ami esőkabátot, elemeket, zseblámpát, iránytűt, kötszereket, versenytérképet, sapkát, vizet, kesztyűt, mobiltelefont és minimum fél kilogramm élelmet tartalmaz. A házaspár elmondása szerint az Egyesült Államokban évről évre nő a terepfutás népszerűsége, sokan belevágnak a hosszabb távokba is, az ultramaratonokba, hiszen inkább szaladnak a természetben, mint az aszfalton, változatlan környezetben.
„A Transylvania 100k időjárás és terep szempontjából is nehezebb volt, mint az eddigi versenyeink. Nehéz volt a hóban nemhogy szaladni, de haladni is. A látvány viszont kárpótolt mindenért, hiszen gyönyörű volt a táj” – mondta Anikó.
Életük meghatározó része
Zoltán geológusként sok időt töltött a természetben, de 2001-ben Houstonba költöztek, így háttérbe szorult a kedvenc szabadidős tevékenység. Idővel pedig képbe került a futás, amit szinte bárhol lehet űzni, ráadásul az ember még a szabadban is lehet. „Egy adott ponton már addiktív lett a szaladás, és Anikó is csatlakozott hozzám. Az elején ímmel-ámmal, de az idő múlásával egyre nagyobb lelkesedéssel” – emlékezett vissza Zoltán.
Van egy időszak, amíg nagyon nehezen veszi rá magát az ember a napi szaladásra, de nagyjából egy év után már szokássá válik, és a folytatásban már egyre magasabbra kerül az a bizonyos mérce. A házaspár először egy Houstonban megrendezett félmaratonra iratkozott be, ami az évek múlásával állandó lett az életükben, végül pedig az Egyesült Államok távolabbi részeire is elutaznak egy-egy maraton kedvéért.
„Rájöttem, hogy mindketten szeretünk szaladni, illetve a hegyekben lenni, így elkezdtük a terepfutást űzni. Utahban kipróbáltunk egy ilyen jellegű versenyt, s nyomban meggyőzött, hogy sokkal vagányabb, mint aszfalton futni. Nagyszerű alkalom, hogy kimozduljunk a nagyvárosból, és szívesen utazunk el a hosszú hétvégéken ilyen versenyekre” – mesélte Anikó.
Edzés a munka mellett
Munka mellett nehéz beszorítani az állandó edzést, így van, amikor reggel, máskor meg este szaladnak. Esetükben az időjárás sem a legkedvezőbb, hiszen Houstonban az év tizenkét hónapjából legalább kétharmadnyit nagyon meleg van, ami komoly kihívást jelent. Az edzés viszont nem maradhat el, hiszen anélkül nehezen fejeznének be bármilyen versenyt. Fontos számukra az adott verseny teljesítése, illetve hogy ne sérüljenek le, hiszen az állandó szaladás az életük kihagyhatatlan része. Elmondásuk szerint minden egyes versenyen fontos, hogy javítsanak időeredményeiken, vagy megpróbáljanak valamivel többet nyújtani minden megmérettetésen. Legtöbbször aszfalton edzenek, de ha tehetik, akkor a houstoni parkban is futnak. A Transylvania 100k versenyre készülve még futópadot is használtak, hiszen csak ott tudták szimulálni a domborzat okozta körülményeket. Folyamatosan edzenek, akkor is, ha esik az eső. Állításuk szerint az első néhány kilométer nem esik jól, de ahogy belelendülnek, mindig elégedetten térnek haza az edzésről.
Havonta rajthoz állnak
Az utóbbi időszakban minden hónapban voltak versenyen, de hosszú távon általában kéthavonta teszik próbára magukat. Az Egyesült Államokban számtalan verseny van, viszont Zoltán és Anikó a munkájuk miatt nem érnek el minden megmérettetésre, de igyekeznek a lehető legtöbb alkalommal rajthoz állni. Fontos számukra, hogy a cipőjüknek a lehető legjobb talpa legyen, ne csússzon a sárban. Ezek nagyon könnyű cipők, viszont a bokát semmi nem tartja. A stabilitás sem elhanyagolható tényező, hiszen olyan cipőre van szükségük, amely biztonságot ad a kisebb köveken és ágakon is.
A mostani törcsvári verseny úgy lekötötte a figyelmüket, hogy nem gondolkodtak azon, mi legyen a következő helyszín. Utahban szeptemberben rendeznek versenyt, a tavaly is részt vettek, s idén is szeretnének eljutni oda. Háromezer méter fölött is kell szaladniuk, ott már érezhető az oxigénhiány. Ameddig fizikailag bírják, hódolni fognak a terepfutásnak. „Erős az ösztönzés, hogy próbáljak egy kicsit nehezebbet – magyarázza Zoltán –, állítsam még komolyabb kihívás elé magamat. Erre a legmegfelelőbb, ha egyre hosszabb távokat vállalok be. Gondolkodom, hogy elinduljak egy száz kilométeres távon.”
