Kozelszkben csupán Jan Leon Cylkowski lelkész menekült meg, ugyanis éppen zárkában volt. Ez majdnem négy hónappal meghosszabbította az életét. 1940. március 8-án Kozelszkből még tizennégy — ismeretlen kritérium alapján kiválasztott — tisztet vittek el. Küzülük csak egy maradt életben. A többit kivégezték.

Nem tudjuk, ki hozta meg a döntést a kozelszki, a sztarobelszki és az osztaskovi hadifoglyok zömének a megsemmisítéséről. Csak feltételezhetjük, hogy sem Lavrentyij Berija, az NKVD akkori főnöke, sem Merkulov, a helyettese önmaguktól nem mertek volna ilyesmit megkockáztatni. Valószínű, hogy — Zarubin dandárparancsnok jelentése alapján — a döntést maga Sztálin hozta. A három tábor felszámolása egyidejűleg kezdődött meg és fejeződött be. Az első fogolyszállítmányt Kozelszkből április 3-án, Osztaskovból április 4-én, Sztarobelszkből pedig április 5-én indították útnak. Az utolsó fogolyszállítmány május 12-én hagyta el Kozelszket és Sztarobelszket, május 16-án pedig Osztaskovot.

Érdekes, hogy elszállítás előtt minden foglyot beoltottak hastífusz és kolera ellen. Mindmáig nem tudjuk, hogy ezt miért tették. Swianiewicz ezt a szovjet hivatali apparátusra jellemző rendetlenséggel magyarázza, valamint a többlépcsős döntési rendszerrel, amikor is az NKVD egyik intézménye nem tudta, mit csinál a másik. Valószínűbbnek látszik, hogy színjáték volt. Célja: kijátszani és elaltatni a foglyok éberségét. Folyamatosan azt szuggerálták beléjük, hogy ,,nyugatra mennek" (ami Kozleszk földrajzi helyzetét tekintve még igaz is volt). Még hideg élelmet is kaptak, amely (a Szovjetunióban szokatlan módon) nem újság-, hanem csomagolópapírba volt csomagolva. A foglyok figyelmét azonban felkeltette az őrség rendkívül kegyetlen magatartása. A táborkapun átlépve a foglyok megérezték, hogy valami fordulat történik sorsukban.

Majdnem mindannyian meg voltak győződve arról, hogy most viszik átadni őket a németeknek. S ezért — szerény lehetőségeikhez képest — igyekeztek rendbe hozni az egyenruhájukat, hogy méltóképpen jelenjenek meg az ellenség színe előtt. A foglyokat ablak nélküli, úgynevezett Sztolipin-vagonokba zsúfolták, amelyeknek csak a mennyezetén volt egy kis szellőzőberendezés. A vonatok ismeretlen irányba indultak el. Kozelszkben a fogolyszállítmányok létszáma 50 és 344 fő között mozgott, Sztarobleszkben 18 és 240 fő között, Osztaskovban valószínűleg ugyanez volt a helyzet. Kozelszkből és Sztarobleszkből nem naponta indítottak szállítmányokat (még szünetet is tartottak: Sztarobleszkben például április 26-a és május 2-a között, ami elsősorban a többnapos május elsejei ünnepi munkaszünettel magyarázható); Osztaskovban, a legnagyobb létszámú táborban naponta egy, olykor azonban három menetoszlopot is összeállítottak. Rendszerint — mint ezt Kozleszkben megfigyelték — a szállítmány összeállítása előtt a tábor vezetői telefonon kapták meg Moszkvából azoknak a hadifoglyoknak a nevét, akiket még aznap el kell szállítani. A táborban maradt foglyok igyekeztek felírni elhurcolt társaik nevét vagy legalább létszámát. Később ennek alapján állították össze az eltűntek — jóllehet nem teljes — jegyzékét.

S minden valószínűség szerint itt értünk el a katyńi gaztett legsötétebb titkához. A különleges szovjet államérdekek szempontjából helyrehozhatatlan hibát követtek el: a hatóságok meghagyták néhány száz szemtanú életét, akik később igaz tanúvallomást tettek. Ha mindannyiukat elpusztították volna, most csupán a Katyńban 1943-ban végzett exhumálás eredményeire támaszkodhatnánk. Adatokra, amelyek teljesen elegendőek a bűntény idejének a meghatározásához, de semmit sem mondanak a bűntény végrehajtásának a körülményeiről.

Sohasem fogjuk megtudni, hogy egyes hadifoglyokat miért nem lőttek agyon. Mind a mai napig senki sem elemezte annak a 449 embernek a jellemét, világnézetét, politikai meggyőződését, akik elkerülték a halált. Pedig ez az elemzés messzire vezető következtetéseket alapozhatna meg. Elkerülte a megtorlást a tisztek egy maroknyi csoportja, amely kész volt együttműködni a szovjet hatóságokkal (igen kis létszámú csoport); némely neves tudós és politikus, valamint olyan emberek, akik a háború előtt szovjetellenes tevékenységgel foglalkoztak, és kapcsolatban álltak a lengyel hírszerzéssel. Ez utóbbiakat még fel lehetett használni, hogy kiegészítő vallomásokat tegyenek.

Az összesen kilencven menetoszlopból (Kozleszkből huszonegyet indítottak útnak) hét menetoszlopot nem a kivégzés helyére irányítottak, hanem egy kisebb táborba, a Kaluga környékén levő Pavliscsev Borba. Innen az összes életben maradt foglyot rövidesen átszállították a Vologda környéki Grjazovecbe. Elkerülte a kivégzést az a két-két menetoszlop, amelyet Kozelszkből 1940. április 26-án és május 12-én, Sztarobleszkből április 25-én és május 12-én, valamint az a három, amelyet Osztaskovból április 29-én, május 13-án és 16-án indítottak útnak. Kozleszkből mindössze 150 + 95 = 245 foglyot válogattak ki; Sztarobleszkből 63 + 16 = 79 foglyot (emellett ezt a 63 főt az utolsó pillanatban válogatták ki április 25-én egy 200 fős csoportból); Osztaskovból pedig 60 + 45 + 19 = 124 főt. Ez összesen 448 ember. Ám 449 ember menekült meg. A 449. megmenekültnek a sorsa megkülönböztetett figyelmet érdemel.

Stanislav Swianiewicz professzort április 29-én a tizennyolcadik menetoszloppal indították útnak Kozleszkből. A foglyokat több mint egy napig menetoszlopban tartották, emellett az őrség rendkívül kegyetlenül viselkedett. Magatartása éles ellentétben állt a tábori őrség udvarias viselkedésével. 1940. április 30-án a vonat megállt valami állomáson. Ez volt Nyezdovo. A vagonba fölszállt a ,,vörös arcú" NKVD-ezredes, és név szerint Swianiewicz professzort szólította. Azonnal átvitték egy másik vagonba, és bezárták egy üres kupéba. A professzor felkapaszkodott a felső fekvőpolcra, ahonnan egy kis résen keresztül mindent látott, ami odakinn történt.

Az állomást állig felfegyverzett NKVD-egységek vették körül. A vagonok ajtajához minden fél órában egy harminc személyt befogadó autóbusz érkezett, amelynek ablakai be voltak meszelve. Az autóbusz úgy állt a vagonajtóhoz, hogy a fogoly tisztek közvetlenül beszállhattak. Miután a sorra kerülő harminc embert felvette, az autóbusz eltűnt a közeli erdőben. Így ,,rakták ki" az egész ,,szállítmányt".

Csak később derült ki, hogy Gnyezdovo állomás három kilométerre van a foglyok tömeges kivégzésének a helyszínétől, vagyis a katyńi erdő azon részétől, amelyet a helybeliek Koszogorinak neveznek. Három kilométerre a pisztolylövések már nem hallatszanak el. Swianiewicz professzor azt mondja: esze ágába se jutott, hogy a tiszteket a közelben agyonlövik. ,,Nem is gyanítottam, hogy abban a pillanatban, azon a verőfényes tavaszi napon embereket végeznek ki" — írja. Délben egy fekete gépkocsi, a rabomobil a professzort a szmolenszki városi börtönbe vitte, ahonnan hamarosan átszállították Moszkvába — a Ljubjankába.

A professzornak az 1940. április 29-én útnak indított szerencsétlen tizennyolcadik menetoszlopban levő bajtársait — kivétel nélkül az összeset — megtalálták a Katyńi tömegsírokban.

(Részlet a Katyń, 1940 című könyvből)