– Ilyenkor, világverseny rajtja előtt előjön az érzés, hogy én voltam a legutóbbi magyar, aki hasonló eseményre készíthette csapatát?
– Bizonyos mértékig igen, de a friss benyomások rendre elnyomták. A legutóbbi, 2012-es lengyel–ukrán kontinensbajnokságon az UEFA szakmai bizottságának tagjaként hivatalból jelen voltam, előtte meg a FIFA vagy az UEFA hivatalos megfigyelőjeként 2006-ig valamennyi világbajnokságon is. Így sem szakmailag, sem lelkileg nem távolodtam el a közegtől. A FIFA-tól azért szakadtam el előbb, mert Ausztráliába ment szövetségi kapitánynak az az ember, Holger Osieck szakmai igazgató, akivel addig kitűnően dolgoztam együtt. Az utódja diktálta irány már nem az enyém.
– Akkor még időben félreállt a két szakmai szövetségben bekövetkezett omlásveszély elől…
– Úgy tűnhet, hogy igen, de mindezt korábban nem lehetett érzékelni. Az UEFA-nál Andy Roxburgh, a FIFA-nál pedig Holger Osieck csúcsszinten művelték a szakmát, így én is remekül éreztem magam. A legnagyobb gondnak azt láttam, hogy a szövetségek egyre nehezebben állnak ellent a médianyomásnak, a marketingelvárásoknak, s ezzel párhuzamosan háttérbe szorulnak a szakmai szempontok. Ezt a folyamatot nagyon jól érzékeltette a Bajnokok Ligája legutóbbi döntője, amelynek fő motívuma Cristiano Ronaldo mezletépése és feszes mellizmainak mutogatása volt, holott a többiek jobban megharcoltak a győzelemért, és mások is berúgták a tizenegyest. Ennek a jelképes irányváltásnak nem örülök. Blatteren és Platinin amúgy meg régen túllépett már a futballbiznisz, a lavina megállíthatatlanul dübörög tovább.
– Ön edzőként mit kezdett volna Ronaldóval? Beállítja a sorba?
– Félreértés ne essék, őt nem kell be- vagy visszaállítani a sorba, hiszen sorban rúgja a gólokat, döntő győzelmeket aratnak csapatai. A jelenség az igazán veszélyes. Annak idején Törőcsik, Nyilasi vagy Détári is Ronaldóhoz hasonló szintű futballista volt, de ember legyen a talpán, aki a harminc évvel ezelőtti világot a jelenlegihez képes viszonyítani. Külön szakmává vált, hogy a futballt a topjátékosok révén röpítsék még magasabbra. Ez azonban nem emel a futballszakmán, mert Puskás óta senki nem rúg jobban a labdába, de összehasonlíthatatlanul nagyobb imázzsal teszi.
– Az ön utóbbi évei-évtizedei jelentős mértékben az edzőképzés jegyében teltek, így aztán akár számon is kérhetnénk: miért alakult így a magyar edzőképzés? Illetve alakulhatott volna-e másként, s ha nem, miért nem?
– Az én pályám során az edzőképzés mindig a második számú munkásságnak számított, az első helyen az edzősködés állt. Szövetségi kapitány voltam Magyarországon és Kuvaitban, klubedző Magyarországon, Finnországban, legutóbb pedig, 2011-ben bajnokságot nyertem a Videotonnal, s a kupát csak azért nem vittem el, mert a döntő előtti napon bejelentették, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt rám. A hazai edzőképzés éléről a korom és az új szellemiség miatt távolítottak el. Ez is jellemző dolog, hogy Magyarországon milyen mértékben félreértik a futball helyzetét. Azt hiszik, hogy két-három jó edzéssel „futballnépjólétet” lehet teremteni, holott ez nem így van. Társadalmi változás kell ahhoz, hogy a futball újra megtalálja helyét. Arra ugyanis még nem volt példa, hogy egy kapitalista világgal szemben kelljen felépíteni a volt szocialista blokkot, s ebben az építkezésben bizony a futball egyelőre nem találja helyét. Ezért elsősorban az edzőket hibáztatják, pedig a probléma gyökere egészen máshol keresendő.
– Akkor viszont a nyugati és keleti világ közötti konfrontáció járulékos kárai miért nem csapódtak le például Lengyelországban, amely középhatalomnak számít az európai futballban?
– Tisztázzuk: sem a lengyeleket, sem az osztrákokat, sem a románokat nem tartom versenyképesnek a nemzetközi futball legfelső szintjén. A lengyel kemény gazdasággal rendelkező, erős nemzet, amely ebből fakadóan legfeljebb valamivel hatékonyabban képes menedzselni a futball kérdését.
– Ha futball szempontjából is ennyire összehasonlíthatatlan a harminc évvel ezelőtti kor a maival, vonható-e bármilyen párhuzam az 1986-ban Mexikóra, illetve a francia Eb-re „gyúró” mai válogatott felkészítése között?
– Összehasonlíthatatlan állapotokról beszélünk. A magaslat mítosza, amely annak idején a hivatalosságok és a sajtó miatt kialakult, és amelyet életveszélyes állapotként emlegettek, mindent alapvetően befolyásolt. Ha még egyszer csinálhatnám, eszem ágába sem jutna a magaslati felkészítés. A felkészülési módozatok amúgy változatlanul szerteágazók: az egyik szereplő erőnléti újraalapozással készül, a másik meccseket játszik, a harmadik bajnoksággal készül, a negyedik, a fél válogatott az utolsó pillanatban még Bajnokok Ligáját játszik. Egy erős idény után edzőtáborba vonulni, s ott gumiköteleket húzogatni, nos, ezt az akkori és mai fejemmel is butaságnak tartom. Sokan arra az edzőre esküsznek, aki jól „meghajtja” a játékosokat. Én nem helyezem túl magas szakmai polcra azt a trénert, aki az erőnlétet és a fizikai állapotot helyezi előtérbe, mert aki nem tud futballozni, annál teljesen mindegy, hány kilométert fut egy mérkőzésen, előbb-utóbb úgyis bukik. Nálam a nemzetközi szinten is eredményre képes futballközeg megtalálásával, kiválogatásával kezdődik minden. Hogy őket erőnlétileg is fel kell „tupírozni”, az más kérdés.
– A jelenlegi magyar válogatott megfelel ezeknek a paramétereknek?
– Két okból is kénytelen vagyok óvatosan bánni ezzel a kérdéssel. Egyrészt nem élek a mai játékosok között, így nem ismerem őket elegendő mértékben. Másrészt rengeteg ellentmondásos jelenséget érzékelek, kitűnő mozzanatokat elgondolkodtató események követnek. Ilyen remek pillanatnak tartom például Dárdai Pál németországi indulását, a válogatottban való szerepvállalásának megítéléséhez viszont túl rövid volt a rendelkezésére álló idő. Hasonlóan jól nyúlt néhány dologhoz utódja, Bernd Storck, Kleinheiser csapatba állítása például döntő húzás volt, akárcsak Priskin játszatása a pótselejtező második mérkőzésén. Nagyon jól átszervezte a lassú, nehézkes, demoralizált védelmet, ezek mind-mind pozitív és ígéretes dolgok. Ezzel együtt nem állíthatom, hogy a magyar csapat kitűnő eséllyel indulna a franciaországi Eb-n.
– Egy esetleges jó Eb-szereplés mennyiben segítheti a magyarországi folyamatok kiteljesedését?
– A folyamatokat az Európa-bajnokságtól függetlenül is pozitívnek tekintem, hiszen ennyi pénzt, ekkora infrastrukturális fejlesztéseket korábban soha nem láttunk a magyar futballban. Mindezzel azonban a szakszövetség nem tudott élni: nem nőtt jelentősen az igazolt játékosok száma, nincs tömegfutball, bár kozmetikázzák rendesen a statisztikákat. A külföldiekre építő filozófia sehová nem vezetett. Persze azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez nem rövid távú mutatvány.
– Az európai labdarúgásban milyen trendet erősíthet vagy cáfolhat a kontinensbajnokság?
– Az idei Eb-n csoportonként egyetlen csapatot tudnék mondani, amelynek továbbjutásában biztos vagyok, s ezzel meg is állt a tudományom. Furcsa állapotokhoz kellett hozzászoknunk az utóbbi időben: a brazil vagy spanyol válogatott nyolcasokat meg ötösöket kapott a legutóbbi világbajnokságon. Régen forradalom tört volna ki egy ilyen esemény nyomán, most gyorsan túllépnek rajta, várják a következő akadályt. Mi meg a mai napig hurcoljuk magunkkal a mexikói 6–0-s vereséget. Ma nem érzek a futballban olyan mélyreható folyamatokat, amelyek megragadásával valaki évekig kivételeset tudna produkálni. Árnyalatokon múlnak a dolgok.
– Egyfajta erőkiegyensúlyozódásnak tekintsük ezt az állapotot?
– Szó sincs róla, az angol, a német, a spanyol és az olasz futball egyértelműen kilóg a mezőnyből. Még a statisztikák is szinte megegyezőek az esetükben az átadások, a tiszta játékidő, a lövések száma, a játék közben megtett távok tekintetében. Egyelőre a közelükbe sem lehet érni, még a francia vagy a portugál futball számára sem.
– Van favoritja az Eb-aranyra?
– A csoportból kiemeltek – Franciaország, Anglia, Németország, Spanyolország, Olaszország, Portugália – közül bármelyik befuthat. Ennél tovább azonban nem merészkedem.
– Ma kinek tanítja a futballt?
– Csak a három unokámnak, akik nagyon lekötnek, vagy a szomszéd srácnak, rajtuk keresztül is tudom követni a futball alakulásait. Persze esetükben egyelőre csak a helyes lábtartásig jutottunk. Amúgy figyelek a nagy futballra is, lejegyzem, amit fontosnak tartok, de könyv már nem nagyon lesz belőle, nem érzek igényt a sportág szakmai megközelítésére. A sztorik meg nem az én világom.

MEZEY GYÖRGY
Labdarúgó-mesteredző, a neveléstudomány kandidátusa, a délvidéki Topolyán született 1941. szeptember 7-én. A magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya volt 1983 és 1986 között, valamint rövid ideig 1988-ban, ő vezette az 1986-os világbajnokságon a magyar válogatottat. Edzői pályafutása során kétszer nyert magyar bajnoki címet. 1970–1973 között a Testnevelési Főiskola Kutatóintézete Módszertani Osztályának labdarúgószakág vezetője, 1973–1977 között a TF Sportjátékok Tanszékének főiskolai adjunktusa, 1990-ben szerezte meg egyetemi doktori címét, 1991-ben címzetes egyetemi docenssé avatták. 1997-ben megvédte a neveléstudományok kandidátusi értekezését. 1999–2000-ben, valamint 2005–2006-ban a Magyar Labdarúgó-szövetség alelnöke. A magyar edzőképzés egyik vezető alakja, helyét 2012-ben Szalai László vette át. Két könyve jelent meg: Élvonalbeli labdarúgók felkészítése (1988) és Gyöngyvirágtól lemondásig (1990). Ezenkívül több mint száz publikációját közölték. Kitüntetések: Ezüstgerely-díj (1988), Székesfehérvár díszpolgára (2011).