Édes nagyapókám, közeledik a nyár vége (pedig nem is volt nyár!), és én még mindig a Rózsadombon üdülök Cenci néninél, Isten tudja, mikor visznek le nagyapóhoz kedves szüleim. De már kezd megjönni a jókedvem, s a jókedvre jönnek a nadselű gondolatok is, melyek közt, azt hiszem, nem utolsó az, hogyan fürösztöttem meg az undok Lipikét.
Most már kétségtelen előttem, hogy ez az undok Lipi szeretne kitúrni engem a Cenci néni kegyéből és ezzel kapcsolatosan az örökségből. Egyszer már be is árult Cenci néninek, hogy régebben Stánci néninek hívtuk, azaz csúfoltuk, sőt, Stánicli néninek is neveztük szűkebb családi körben, de sőt Csaknem-üres Stánicli néninek is, mert ha hozzánk jött, mindig csaknem üres volt a stanicli, amelyben állítólag cukrot hozott.
Ám Cenci-Stánicli néni úgy megszeretett engem, hogy mondhat az undok Lipi akármit, akárcsak a falnak beszélne. Legújabban azzal akar Cenci néni kegyeibe furakodni, hogy szüntelen az én betegeskedésemet emlegeti, mindegyre produkálja magát ugrással, futással, mindenféle bukfencvetéssel, s biztat, hogy csináljam utána, persze, én most még kissé gyenge vagyok, meg is van tiltva mindenféle produkció, tehát könnyen henceghet. Ezzel azt akarja mutatni Cenci néninek, hogy én nem vagyok életrevaló, s okosabban cselekednék a kedves, a drága néni (így szólítja mindig Cenci nénit), ha őrá hagyná a rózsadombi villát. Legutóbb például azt produkálta, hogy hanyatt feküdt a díványon, s így bukfencezett át a fején.
– Ezt csináld utánam, öcskös! – mondta nagy büszkén.
És bár még gyengének érzem magamat, utána is csináltam volna, de épp e pillanatban lépett be Cenci néni a szobába, s keményen megtiltotta a produkciót. Mikor azonban Lipike elbúcsúzott, mondtam neki:
– Holnap délután a néni bemegy a városba, jere ide, s majd meglátod, ha te tudsz egyet, én tudok kettőt.
– Helyes a bőgés, mondta az undok fickó –, itt a kezem, nem disznóláb, itt leszek. Hallottad, Andris? – fordult bátyámhoz, aki látogatóban volt.
– Hallottam – monda Andris –, én is itt leszek.
Alig tette ki a lábát az undok fickó, máris nadselű gondolatom támadt. Mondtam Andrisnak:
– Van nekem egy nadselű gondolatom.
– Ki vele – így Andris.
– Az az én nadselű gondolatom, hogy megfürdetem az undok Lipikét.
– Hogyhogy? – kérdezte Andris.
– Úgy, hogy amint Cenci néni elmegy, a mosóteknőt a dívány mellé állítjuk, vízzel megtöltjük, aztán szépen betakarjuk, mintha ez is dívány volna...
– Nadselű, nadselű! – ujjongott Andris.
– Most már csak az volt a fontos, hogy Cenci néni idejében menjen be a városba, mielőtt az undok Lipi beállít. Képzelheti, édes nagyapókám, mily izgatottak voltunk az egész idő alatt. Úgy látszik, szeret az Isten, mert Cenci néni jókor elment, s mire az undok Lipi beállított, már tele volt a mosóteknő vízzel s be is takarva szépen egy kopott szőnyeggel. De még csak most voltunk igazán izgatottak. Vajon eljön-e az undok Lipi? Amennyire utáljuk, annyira vártuk ezúttal. S íme, jó az Isten, pontosan megjelent az undok Lipi.
– Hát ez mi? – mutatott a letakart mosóteknőre.
– Ez? Ez szintén dívány – mondtam én. A néninek bejelentettük, hogy verseny bukfencezünk, s csak úgy engedte meg, ha a dívány mellé egy másik díványt teszünk.
– Hahaha – nevetett gúnyosan az undok Lipi –, persze, a néni félti a drága trónörökös életét.
– Félti vagy nem félti – mondám én –, a fontos az, hogy tudom-e utánad csinálni, amit te csinálsz. Előre!
Az undok Lipi nem mondatta kétszer, hanyatt vágta magát, s ezt csináld utánam! kiáltással már égnek állt a lába, s a következő pillanatban – csobb! – rettentő nagy robbanással benne volt a mosóteknőben.
Mondanom se kell, hogy parázs verekedés támadt volna a nadselű gondolatból, ha pont az utolsó pillanatban be nem toppan Cenci néni, aki nem is ment be a városba, mert útközben rosszat lépett, és megfordult.
Mondja csak, édes nagyapókám, látta már maga nevetni Cenci nénit? Ugye, nem? Nos, én láttam. Először életemben. S amikor elment rettentő fenyegetéssel az undok Lipi, összevissza csókolt, mondván: No, ez igazán nadselű gondolat volt! Megérdemelte az az undok fickó.
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
