Ruscsák Péter Budapesten született, idén végez a Kaposvári Egyetem színművész szakán, de az idei évadban már aktív tagja volt a Tamási Áron Színház társulatának – a Jegesmedvék, Julie kisasszony, Tarkovszkij-jelenetekkel, Úrhatnám polgár és Liliom című előadásban is játszott.
– Miért lettél színész?
– Hivatalosan még nem vagyok az, vár még rám a szakdolgozat megvédése és néhány utolsó aktusa az öt év lezárásának. Azt tartják, aki nem tudja, hogy miért lett színész, nem is való annak. Hát sajnos, én sem tudnám egészen pontosan megmondani, miért kerültem erre a pályára. Gyerekkorom óta szeretek szerepelni: a nővéremmel és egy gyerekkori barátnőnkkel hármasban mindig műsorokat adtunk elő, improvizáltunk, táncoltunk, amikor összeült a két család. Később diákszínjátszó lettem, és senki nem csodálkozott, amikor ezt a pályát választottam. A gimnázium után rögtön felvettek az egyetemre, azt még el sem végeztem, máris ide kerültem. Néha úgy érzem, túl simán ment minden, a lyukasévek, nyári alkalmi munkák, külföldi utazások valahogy hiányjelként mutatkoznak az életemben. Ettől függetlenül szeretem a munkámat, és vannak olyan áldott pillanatok, amikor nagyon boldoggá tesz. Persze azt is érzem néha, hogy erőn felül kell teljesítenem, és nem térül meg a befektetett energia.
– Hogyan vezetett az utad Sepsiszentgyörgyre?
– Az ötödév első felét Erasmus-programmal a marosvásárhelyi színin töltöttem, de többször jártam ott azelőtt is, amikor rendező szakos diákok vizsgáiban játszottam. Több ízben is látott Bocsárdi, és hallottam, hogy érdeklődött irántam, ezért felhívtam, és mondtam neki, hogy az ötödévben szabad vagyok, ha gondolja, szívesen dolgoznék vele itt, a színházában. Nagyon sok jót hallottam erről a társulatról, és miután úgy éreztem, hogy nem bírom tovább Pesten, sőt, Magyarországon sem, ez ideális helynek tűnt számomra...
– Beigazolódtak a reményeid?
– Igen. Korábban játszottam pár előadásban más magyarországi színházaknál, de a szentgyörgyi társulat abban különbözik ezektől, hogy itt elsősorban emberek vesznek körül, akik nem játsszák meg magukat a hétköznapokban, de színpadra állva nagyon jó színészek. A magyarországi színházi tapasztalatok után pont egy ilyen közegre vágytam. Nemrég visszamentem egy koncert és egy előadás erejéig Kaposvárra, ami a diplomaosztó és a bankett előtt amolyan első búcsúzásféle volt az osztálytársaimtól, és ezalatt a három nap alatt már hiányzott a szentgyörgyi társulat...
– Milyennek tűnik Sepsiszentgyörgy, a város?
– Olyan helynek, ahol nyugalomra lehet találni. Az emberek nyitottak, érdeklődőek, és sok fiatallal találkozom, aminek nagyon örülök.
– Az eddig itt játszott szerepeid közül melyik volt a kedvenced, és miért?
– Négy előadásban játszottam idáig, és azt hiszem, a Jegesmedvék volt ezek közül a legmeghatározóbb élményem. Akkor ismerkedtem meg a társulattal, és az volt színészként is a tűzkeresztség. Úgy érzem, előadásról előadásra változik, fejlődik, érik bennem ez a szerep, pontosan végigkövetve azt, ahogy megnyugszom itt, ahogy lassan magamra találok színészként. Persze a többi szerepemből is nagyon sokat tanultam.
– Milyen rendezőkkel szeretsz dolgozni?
– Más instrukciókat igénylek az első próbahéten, és másakat egy felújításánál, amikor már sajátomnak érzem a szerepet. Néha ötleteket várok, máskor csak visszajelzéseket, olykor jól esik, ha magamra hagy a rendező, hogy én találjam meg a helyzet kulcsát. Néha jó, ha segít, máskor jó, ha nem. Időnként jót tesz, ha keményen megszorongat, máskor remegek belül, hogy csak most ne mondjon semmi rosszat, mert szét fogok esni, mint a kártyavár. Azokkal a rendezőkkel szeretek dolgozni, akik megérzik, hogy éppen hol tartok a szerepformálásban, és aszerint bánnak velem.
– Látsz-e különbséget a magyarországi és az itteni színház között?
– Itt sokkal egészségesebb a színháznak a közönséghez való viszonya. Magyarországon az aktualizálás politizálást jelent, itt inkább azt, hogy közelebb vinni a darab lényegét a mai nézőkhöz, ami fontos különbség. Itt nem konkrét véleményeket kap a néző, inkább lehetőséget a gondolkodásra, az önmagára való rálátásra. Ráadásul nincs annyi ellenségeskedés a színházi emberek között.
– Melyek a közeli és távoli céljaid?
– Nézd, én nem rövid távra terveztem az ittlétemet, de nyilván bennem is változhatnak a dolgok. Néha belegondolok, hogy vajon mi minden vár még rám, mi mindent csinálhatnék akár a színházon kívül is... Azért jöttem el otthonról, mert Pesten nem találtam meg a békét, a belső nyugalmat. Itt jól érzem magam, és ez annyira fontos számomra, hogy ha semmi mást nem kapok ettől a társulattól, akkor is megérte idejönni. Keresgélek, és a célom az, hogy rátaláljak önmagamra.
