Sőt, nem is azért, mert nem szurkolhatok a magyar kommentátorral együtt a nagy világversenyekről gyermekkorom, ifjúkorom óta hiányzó nemzeti csapatnak. Nekem elsősorban a Marseille utcáin és stadionjában látottak okoztak – bizonyára múló – rosszullétet és hőemelkedést.
Huszonhat éve lakóhelyemen közvetlen közelről átéltem Marosvásárhely fekete márciusát. Még ma sem hiszem el mindazt, ami megtörtént, megtörténhetett. A pár hónappal későbbi, júniusi bukaresti bányászjárás következményei is mélyen lelkembe és agyamba ivódtak. Most valami nagyon hasonló, ám merőben más történt Franciaország néhány helyszínén, de leginkább Marseille-ben. Marosvásárhely, Marseille – egyformán kezdődő, majd nagyon eltérő csengésű szavak. A tettek is hol hasonlóak, hol teljesen különbözőek.
Állítsuk csak párhuzamba a történéseket! Marosvásárhelyen etnikumok, Bukarestben – a bányászokon kívül – egyetemista „huligánok” voltak a főszereplők, míg Marseille-ben rendbontó focidrukkerek. A Görgény-völgyiek a magukkal vitt capinákkal vívták állítólagos városfelszabadító harcukat, az orosz ultrák a hatósági ellenőrzést kijátszva, fényjelző rakétákkal adták vissza a napóleoni kölcsönt. Előbbieket a hatóságok manipulálták, és teljes tudatlanságukban Bolyai és Helsinki nevét skandálták, utóbbiakat kiképzőtáborokban edződött nacionalisták mozgatták, és a világ legnagyobb kiterjedésű államát, Oroszországot éltették – teljes egyetértésben az otthon amúgy ellenséges Lokomotiv- és CSKA-rajongók. A marosvásárhelyi magyarok önvédelemből a padokról tépték le a léceket, a rövidnadrágos Manchester- és Chelsea-rajongók jólétük diktálta unalmukban a teraszok székeivel kólintgatták fejbe az angolt oroszosan gagyogó szurkolótársaikat. Marosvásárhely főterén Molotov-koktélok repültek, Marseille mólóján petárdák és füstbombák keresték a céltalanságot. Mindkét helyszínen némi alkoholszag terjengett. Marosvásárhelyen egyetlen sor hiányos felszereltségű rendőrkordon őrizte a rendet, majd futamodott meg néhány ezer balhézó elől. Franciaországban stadionnyi állig felfegyverzett rendfenntartó küzdött az iszlám terroristák ellen, miközben a tömegverekedéseknél hosszú percekig hiányzót jelentettek az egyenruhások és a korszerű vízágyúk is. Marosvásárhelyen a mérleg: öt halott, sok tucat sebesült és összesen több száz évre bebörtönzött számos cigány és néhány magyar. Franciaországban ezzel szemben még nincs halott, csak többé-kevésbé súlyos sebesültek, száznál több előállított, összesen öt hónapnyi börtön (egy angolnak és egy orosznak, hogy legyen igazságos) és némi fenyegetés arra az eshetőségre, ha ilyen bunyó még egyszer előfordulna.
Huszonhat éve: Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Bukarest. Magyarok és románok, egyetemisták és bányászok. Fekete március, fekete június. Idén: Marseille, Nizza, Lille, Párizs. Oroszok és angolok, németek és ukránok, lengyelek és északírek – mind-mind összebalhézó drukkerek néhány francia szurkolásának és nagyon sok városlakó (és máshol lakó) megvetésének kíséretében. Fekete november után fekete június. Az Egyesült Államok történetében a legtöbb áldozatot követelő terrorcselekménnyel egy időben Európa iszlámmentesen is „maga alá csinál”. Jólétében szétveri önmagát. A sokszínű és befogadó Európa tehetetlennek mutatkozik az erőszak, a züllöttség, a fegyelmezetlenség, a korlátlanság ellen. A tévécsatornákon és a világhálón öt földrészre (Amerikát egynek vesszük, az Antarktiszt kihagyjuk) eljutó képsorok tanúsága szerint: Európában egészen otthonos, félig meztelen és egészen részeg emberfajzatok tehetetlen maskarások, azaz rendőrök asszisztenciája mellett avagy anélkül randalíroznak, utcai és stadionon belüli harcokat vívnak egymással, pusztítást és szemétkupacokat hagyva maguk után. Nem tudni, ki kit ver, ki kire haragszik, ki kit támogat, mit akar, miért jutott ilyen mélyre az állat-ember-isten skálán.
Emberöltővel ezelőtt Marosvásárhelyen filmeseket vertek meg, többek között a Fekete Doboz munkatársait, hogy az igazságot takarják, ma az ír tévé hírhedt filmkockái járták be a nagyvilágot egy földön fekvő, zöld ruhás férfi megrugdosásáról. A fejlődés vívmánya, hogy huszonhat évvel később bárki filmezhetett, akár maroktelefonnal is, miközben sok Cofariut rugdostak a francia macskaköveken. Ezúttal nem románok és magyarok, hanem oroszok és angolok, unión belüliek és kívüliek, nyugat-európaiak és kelet-európaiak. Szóval, az emberi természet nem változik, csak az ember környezete. Továbbá: a sors fintora, hogy ma már biztonságosabbnak tűnik Marosvásárhelyen élni, mint mondjuk Marseille-ben. Vagy Európa fővárosában, a hol első fokú, hol másodfokú készültségi állapotban lüktető Brüsszelben.
Mindenesetre egyre jobban szurkolok, nehogy összekerüljenek az oroszok az ukránokkal, mert még kitör a harmadik világháború. Inkább legyen osztrák–magyar vagy cseh–szlovák meccs. Egy magyar–románnak sem örülnék, esetleg a döntőben. Bezzeg negyvennégy éve Belgrádban nem történt határkiigazítás, helyette csendes győzelmet arattak a fiúk. Akkor jutottak ki utoljára Európa-bajnokságra.
Annyi idő után kelletlenül bár, de megszoktuk, hogy hiányoznak az Eb-ről. De most fociláz környékezi a világ magyarságát, határon innen és határon túl egyaránt. Történelmi pillanatnak tűnik izgulni a nemzeti tizenegyért. Csakhogy a magát nyitottnak és korszerűnek valló Európa újabb szégyene ért utol bennünket, erdélyi magyarokat, uniós polgárokat. És nemcsak mi csalódtunk, rajtunk kívül még nagyon sokan. Magyarország határain túl ugyanis tiltottá (büntethetővé, üldözötté) vált a focimérkőzések magyar nyelvű közvetítése. A magát szabadnak valló, ám a szabadság vívmányait újból és újból meghazudtoló Európa hatalmasai és mágnásai a kódolt közvetítést támogatják. A magyar állami műsorszóró pedig olyan lelkiismeretesen teljesíti az elvárásokat (a magyar történelemben fel-felbukkanó úri becsszóra), hogy már nemcsak a meccsek, hanem az összefoglalók, sőt, egyéb focis összeállítások esetén is fekete dobozzá válik a tévékészülék, és megjelenik a felirat magyarul és angolul, miszerint szerzői jogi korlátozás miatt a műsor kizárólag Magyarország területén látható. Lassacskán csak a szurkolói zavargások nincsenek kódolva. A huszonhat év óta megvalósult sajtószabadságnak hála, magyar kommentárral nézhetjük, hogyan püfölik egymást oroszul és angolul az emberi jogaikban dúskáló focirajongók.
Megszokjuk ezt is, mint annyi mindent. A kommunizmus vívmányaitól a demokrácia útvesztőiig. Mert meg lehet szokni a rosszban a jót, de a jóban a rosszat is. Erre neveltek, erre nevelnek. Fekete március, fekete június, fekete doboz.

Dr. Ábrám Zoltán