Farkas Réka
Nem vitáznak az autonómiáról az erdélyi magyar pártok az őszi választási kampányban – erről írtak alá megállapodást pénteken Kolozsváron. A hivatalos propaganda szerint nem silányítják kampánytémává az önrendelkezést, valójában azonban kiszorul a téma a napirendről, „nem időszerű”. A többnyire alelnökök által jegyzett dokumentum szerint „az autonómia iránti egységes szándéknak a kinyilvánításán túl nem folytatnak vitát egymással a megvalósítás részleteiről”.
Pedig bizony kellene beszélni, sőt, végre cselekedni is az autonómiáért. Szükség lenne belső vitákra, nemcsak megvalósításának módjáról, hanem tartalmi kérdésekről is, hisz jelen pillanatban még egy mindenki által elfogadott, felvállalt statútumunk sincs, zavaros a kép a majdani autonóm Székelyföld határairól, nincs megállapodás intézményeiről, azok jogköréről. És ha minderről nincsenek egyeztetések, egységes álláspont sem alakulhat ki. Anélkül pedig nincs, amit közvetíteni, megértetni a román többséggel, elfogadtatni a mindenkori román hatalommal.
És miről szól így majd a kampány? Arról, hogy fogjunk össze, kell az erős képviselet, mert jogainkat csorbítják, üldözik szimbólumainkat, korlátozzák anyanyelvünk használatát? Mindezek megakadályozására nem néhány képviselőre, szenátorra, hanem éppen autonómiára van szükség. Tömbben területire, szórványban kulturálisra. Ez szavatolhatná, hogy a Bukarestben kialkudott törvények ne legyenek visszavonhatóak, hogy a nyakunkra ültetett helyi kiskirályok ne packázhassanak velünk kényük-kedvük szerint, hogy ne mindennapi apró csatározások emésszék fel az építő energiákat.
A józan ész szerint az autonómiaharcban nem lehetne, nem szabadna kampányszüneteket tartani. Igaz, ehhez valóban érett politikai osztályra volna szükség, amely nem silányítja alkalmi csatározások szintjére a témát, ilyen pedig nincsen. Kényelmesebb jegelni, szőnyeg alá söpörni a kérdést, mint érdemi tárgyalásokra, egységes álláspont kialakítására törekedni. Kampányban nem időszerű a téma, kampányon kívül pedig nem fontos, lehet halogatni, telhetnek újabb évek, évtizedek, az autonómia pedig maradhat egy távoli álom, örök cél, amelyért lehet szónokolni, „egységes szándékkal”.
Mennyivel jobban hangzott volna, ha pénteken arról írnak alá megállapodást az erdélyi magyar szervezetek képviselői, hogy őszig végleges álláspontot alakítanak ki a különböző autonómiákról, elkészítik azokat a mindenki által vállalható tervezeteket, amelyeket aztán közösen képviselnek, kidolgozzák a következő lépéseket, elosztják a feladatokat. Ez lett volna a jövőbe mutató, ez lett volna az észszerű. És politikai osztályunk is visszanyerhetett volna valamennyit hiteléből, ha a kampány nem fegyverletételre, hanem cselekvésre ösztönzi. Nemcsak az öt százalékuk nem lenne veszélyben, de az erdélyi magyarság jövőjének is esélyt teremtenének.
