Feledhetetlen komolyzenei fejlődésem hajnala, a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján. Ott laktam a Farkas utcában, egy barokk házban, a híres református templom árnyékában, Erdély, otthonunk egyik legszebb, ma is működő, késő gótikus remekműve alatt. Ma átkosnak emlegetjük a kort, de visszatekintve olyan élményekkel gazdagított, amelyekben az elkövetkező éveim, évtizedeim során sajnos csak ritkán volt már részem. Kifogyhatatlan élménytáramból most csak egyre emlékezem.
Minden hétfő este felbúgott a templom Angster orgonája, és megéreztette velem, milyen, amikor a fenséges hangzás súlya alatt beremegnek az évszázados vitráliák. És beremeg, beleborzad vele együtt egész lényem. Aki nem volt soha gótikus katedrálisban, és nem hallotta a hangszerek királynőjét teljes hangpompájával belehasítani a levegőbe, ezt az érzést nem tudja elképzelni. Ha itt, a templomfalak között megérint a korál, a hangok között felfedezheted magát az Istent. És mint aki függővé vált ezen élménytől, egy idő után már a délelőtti próbákra is feljártam a karzatra (a matek­órám rovására, természetesen). Jó viszonyt ápolván a református házigazdákkal, minden koncertező vendégművésznek beajánlottak, lehetővé téve, hogy jelen lehessek a fellépéseik előtti gyakorlásokon. És mennyit tanulhattam tőlük!
De különleges élmény volt az is, amikor esténként hazafelé tartva, leültem a templom szegélykövére, és hallgattam az itt-ott hiányzó vitráliaszemeken át a szabadba kiszivárgó muzsikát. Akkortájt olyan helyi művészek gyakoroltak itt, mint Benedek Kálmán bácsi, valamint az ifjabb korosztályból Guttmann Emese vagy Dávid István... A templomban ilyenkor sötétség volt, csak az orgona játékasztalát megvilágító lámpa égett, ezt kívülről nem érzékelhettem. És éppen ez tette az élményt még sejtelmesebbé! Így ment ez évszakokon át, meseszerű téli havazásoktól holdvilágos nyári estékig. 
Nem gondoltam volna, hogy évtizedek múltán újból találkozik egymással az öreg hold meg az orgona. Egy más kontextusban, természetesen. Életutam hazavitt Sepsiszentgyörgyre, a patinás székelyföldi városkába. Azonnal megéreztem a kolozsvári zenei pörgés hiányát. Azon városét, ahol egymást váltották a Filharmónia, a Farkas utcai templom, a konzi és zenelici s még fél tucat templom által nyújtott legkülönbözőbb zenei csemegék. A nevesebbnél nevesebb művészek, akiknek teljesítményét hol hangos tapsorkánnal, hol alázatosan csendes percekkel viszonoztuk. Igen, akkortájt volt egy nemes szokás, az orgonistát nem tapsoltuk le a karzatról hangversenye végén. Ő megjelent a korlát mellett, meghajolt, hallgatósága pedig tekintetét rászegezve, néma tiszteletet sugárzott feléje.
Volt még egy igen kiváló zenei színfoltja a városnak. Egy kórus, mely a kor politikai gáncsoskodása ellenére is elismertté vált nemcsak szűkebb hazánkban, de távolabbi európai tájakon is. Ez volt a Vox Humana, amelynek kiváló karvezetője, Szilágyi Zsolt igen figyelemre méltó pályát futott be magánénekesként is, európai színpadokon, oratorikus művek kiváló tenorjaként. Igen, bátran megjegyzem, ez a város kórusnagyhatalommá nőtte ki magát, lakosai számához viszonyítva igen szép számban tevékenykednek ma kiváló világi és egyházi kórusok.
Minden különleges élmény ellenére azonban végig hiányoztak a kiemelkedő hangszeres teljesítmények, és ezek között természetesen a felülmúlhatatlan orgona! És már-már úgy tűnt, ebbe a helyzetbe végleg bele kell törődnöm. Aztán néhány esztendővel ezelőtt megcsillant egy reménysugár. Szilágyi Zsolt utánajárásával az újonnan épült Krisztus Király-templomunk üres karzatát egy csodálatos orgona tölthette be. A svájci Montreux-ból hozták.
Jogosan hittem, hogy ez a hangszer egy új korszak nyitányát jelenti városunk zenei életében. Aztán szép lassan kezdeti lelkesedésem fokozatosan apadni kezdett. Az elején biztatóan induló hangversenyek száma fokozatosan csökkent. Elsősorban a közönség maradt el...
Ez év tavasza aztán újabb zenei tapasztalatokat rejtegetett számomra. A városnapok debütáló koncertje – Bogányi Gergely csodazongoráján előadott feledhetetlen estje után másfajta zenei csemege kecsegtetett. Ezúttal egy régen áhított orgonakoncert. Igaz ugyan, nem a Krisztus Király fenséges orgonáján, hanem a korunkban egyre jobban terjedő, digitális koncerthangszeren.
Az orgonaművész igencsak sajátos repertoárral lépett fel. Eredeti orgonaművek mellett volt nem egy – korunkban elterjedőben lévő gyakorlatnak megfelelő – zenei átdolgozás. Mozart és persze Beethoven. És mindezt igen hatásosan előadott, bármelyik show-mant is megszégyenítő csomagolásban. Az egyes számok között csak úgy pörögtek a hatásosabbnál hatásosabb zenei anekdoták. Jókat nevettünk a koncert egész folyamán. És hatalmas tapsorkánnal köszöntük meg a show-t. Persze, azt is tegyem hozzá, olyan virtuozitást tapasztaltam akkor este, amellyel Johann Sebastian Bach előtt sem lehetne szégyenkezni!
És mindennek netovábbja:, az előtérben megvásárolt CD-k dedikálásakor a művész sorba kérdezte a hallgatóságot: mi tetszett a legjobban? Kivétel nélkül a Holdfény szonáta orgonásított változata volt a válasz.
Minden szép, minden nagyon jó. Mi is akkor az én bajom? Pontosan ez. A kultúra elshowsodása. Vagy inkább a kultúra elsilányítása. Az, hogy mindennek az égvilágon semmi köze sincs már ahhoz a lelki élményhez, amelyet a sípos orgona tud nyújtani. Mely orgonából egyébként, Istennek hála, már szentgyörgyiként sem szenvedünk hiányt. A hallgató orgonapótlót kap. (...).
Ifj. Szilágyi Zsolt mondta a minap, édesapja nyomdokain haladva, Steinway zongora beszerzését tervezi jobb sorsra érdemes városkánknak. Elgondoltam, milyen lesz, ha majd újdonsült hangszerékszerünk is ott fog porosodni elfeledetten egy sarokban. Mert eljött a digitális zongora korszaka. Meg a show-é. És ez megy majd Steinway nélkül is, zongorapótlókkal.
Quo vadis, Musica? Elekes Csongor