Fiatalabb korában évekig Magyarországon dolgozott, de családi okok miatt kénytelen volt hazajönni, azóta is bánja. Mint mondja, itthon nincs értéke a munkának, s a lehetőségek is korlátozottak. Időnként sikerül egy egész idényt átdolgoznia a kertészetben, máskor napszámot vállal, vagy éppen önkéntes munkát végez.
Néha iszunk egy sört, és beszélgetünk a világ dolgairól, vagy megnézünk egy meccset közösen. Ilyenkor gyakran könyveket ajánl nekem olvasásra, amiket nem szoktam kölcsönvenni, mert tudom, hogy belátható időn belül nem lesz időm elolvasni őket. Irigylem, hogy neki van ideje az olvasásra. Nem tudom, mennyi iskolát végzett, de a pogány magyarok hitvilágáról ugyanúgy véleménye van, mint az Osztrák–Magyar Monarchián belüli erőviszonyokról, a hitlerista Németország politikájáról, a nemzetközi futballról vagy a globalizáció mindennapjainkra gyakorolt hatásáról és a fogyasztói társadalom embertelenségéről...
Néha hetekig nem beszélünk, nem is látjuk egymást: mire nálunk beindul reggel az élet, ő már rég elment otthonról, a korai busszal szokott bejárni a városba. Ha ritkán látom, akkor is gyakran eszembe jut, próbálom megérteni, próbálom beleélni magam a helyzetébe. Tanult mestersége szerint szabó, és amint többször is mesélte, egykor nagyon sok pénzt keresett ezzel a munkával. Rend ruhákat, kabátokat, nadrágokat rendeltek tőle városi jómódú polgárok, és bizony ő is jómódúnak számított a vele egykorú falusi fiatalok között. A varrógép, olló, vászon nem törte fel a kezét, és mindig tiszta ruhában járt.
Gyakran mesél azokról az időkről, amikor még becsülete volt a szakmájának. Amikor házhoz jöttek hozzá az ügyfelek, ő pedig méretet vett, tervezett, szabott, és napokon belül elkészített egy rend ruhát. Amikor nem úgy készültek a nadrágok, hogy egy embernek csak két behajtást kellett levarrnia naponta több száz rongydarabon, minimálbérért. Amikor egy életre készített ruhát a szabó, és nem kilóra árulták munkáját turkálókban, aprópénzért. Ma ennyit érnek a ruhák, ennyit ér sok befektetett fáradság, gyakorlatilag a nullával vált egyenlővé az egykor elismert szabó, cipész, szűcs stb. szakma becsülete. Korábban mesélte, hogy munkára jelentkezett az egyik nadrággyárban, de nem vették fel, mert túl idős. Valamikor ebben a korban örvendett a legnagyobb elismerésnek a mesterember...
Miközben egyeseknek kinyílt a világ a kilencvenes években, másoknak egészen beszűkült. Hány szakma szűnt meg, hány gyárban dolgoztak olyan munkakörökben az emberek, amelyeket éveken át tanulniuk kellett, és sokévi tapasztalat után, miután valóban jó szakemberré váltak, az utcára kerültek. Általában azokat emlegetjük, akik sikeresen váltani tudtak a forradalom után, de vajon hány család sínylette meg, hány házasság bomlott fel, hányan rokkantak bele lelkileg abba, hogy egyik napról a másikra beszűkültek a lehetőségei?
Mi, akik beleszülettünk az új világba, megszoktuk, hogy az élet csupa változás és lehetőség. Szinte hihetetlen, hogy az idősebb nemzedékek úgy élnek mellettünk, hogy teljességgel esélytelenek az élet sok területén, pedig ők hordozzák mindazt, ami emberi még ebben a világban. Ők, akik még örömüket lelik az olvasásban, akik még érdeklődnek a múlt iránt, akik valahogy összefüggéseiben látják a világot, és nem csupán anyagi szempontok szerint értelmezik.
Tegnap kezet fogtam a szomszédommal, és feltűnt, hogy nem olyan kérges a tenyere, mint általában. Pár hete egy komolyabb cégnél dolgozik – mondta. Hátha itt kihúzza a nyugdíjig...