Kinek gyermeke nincs, öröme sincs, bánata sincs
A gyermekstratégia érzelmi világunkra vonatkozó közmondása ez. A két, mellérendelt viszonyban álló kijelentő mondat üzenete a két lelkiállapot egyenlő esélyét sugallja: mind a kettőt elfogadja, az érzelmek dialektikáját hitelesíti. Tagadva fogalmazza meg az öröm és bánat reális harmóniáját, de egy olyan érzelmi ,,egyenlő szárú háromszög"-et is, melynek csúcsán a gyermek áll. A közmondás logikai felépítéséből pedig az következik, hogy ha hiányzik a háromszög csúcsa, sem öröm, sem bánat, hanem meghatározhatatlan érzelmi nincstelenség az ember lényege.
Vitatható, persze, a közmondás sarkító igazsága, ám én mégis mellette szavazok, és eme kultúra eszmeiségére, mely az ember egyetemes örömigényének egyik forrását a gyermekben jelöli meg.
Idéztem már csíkszentdomokosi adatközlőim szavait, melyek arról vallanak, hogy azért is kell a gyermek, hogy az embernek legyen öröme. De ugyanerről szól Szűz Mária keresztleánya című mesénk egyik alaphelyzete is. Az apává lett királyfi határtalan örömét nem a győztes csata és a megszerzett birodalom jelentette, hanem zsarolással elvett gyermekeinek visszaszerzése. Palotájának tizenkettedik szobájában, ahol gyermekei várták, ,,olyan világosság csapott szembe vele (kiemelés tőlem), hogy rögtön hanyatt esett". Felfokozott örömérzésébe nemcsak a pillanat, hanem a szülői egzisztencia távlata keveredik: ,,Ekkor a két gyermekem rögtön mellém szökött, azonnal felöleltek, és gyémántos díványra tettek, és aranyvízzel megmosdattak… Mármost megnyitottam kastélyom ablakát, és kihajoltam, és vivátot kiáltottam."
Ugyanígy örvend a molnár, aki kihalászta a vízen úszó koporsót, és meglátta, hogy benne ,,egy szép fiúgyermek van". Így kiáltott fel: ,,Jaj, legyen hála az Istennek, hogy nekünk rendelt egy gyermeket. Nekem úgysem volt soha"…
,,A gyermeknek aztán gondját viselték, nagyon örültek a gyermeknek, a molnár is, a felesége is" — olvasom A koporsóba tett fiú mesében.
A molnárral ellentétben a király — mennyire mai figura! — meg van vakulva, mert ,,az egész épülete, még a tyúkólja is arannyal van megtelve, kerítése, mindene". És mindenkitől tudakolja vakságának okát.
A király örömmohóságával szemben, amit pénzzel elégít ki, és amely a halmozás arányában válik értéktelenné, tiszavirág-életűvé, a paraszti életfilozófia a perszonális, önmagából fakadó és rá visszatekintő tartós örömforrást állítja. A gyermeket.
Nagy Lajosné, csíkszentdomokosi 86 éves (1995) adatközlőm unokáit dorgáló szavait idézem újra, aki a gyermekben éppen az interiorizált, önmagukból rügybe szökkent, a teremtés titka révén megtestesült öröm és büszkeség érzés hordozóját, az öröm pillanatának örökös örömre fordítóját látja. ,,Én szidom az unokáimat is — mert nem lett gyermekik —, hogy utáljátok magatokat?!... Utáljátok magatokat? — kérdeztem. Nem akarjátok, hogy a tük formátokra szüljetek embert a világra?! Hogy lássátok magatokat benne?!"
A születési szokásokat vizsgálva tapasztaltam, hogy szülés után már a szóbeli közlés alkalmával, de a csecsemő látásának minden esetében mennyire központi kérdés és pszichikai reakciókat keltő tény az újszülött hasonlítása. Szubjektív és objektív látásból fakadó véleménykülönbségek, olykor sértődések gyűrűznek, elégtétel, öröm, belenyugvó csalódottság lebegi körül az újszülött fiziognómiai vonásait, az arcvonások együttesét. A csecsemő látása csaknem minden esetben az arcvonások analízise: a gyönyörködés játéka, ahogyan ,,kiosztják" szemét, száját, orrát stb. a szülőkre, nagyszülőkre, nagybácsikra, nagynénikre, már nem élő rokonokra. ,,Azt (ti. az újszülöttet) már rögtön hasonlították. Erre hasonlít, arra hasonlít. Jaj, az apjára, a nagytatájára hasonlít! Ennek úgy örvendtek." (43 éves nő, 1994)
A hiúság és öröm szimbiózisa olvasható ki a 74 éves (1994) adatközlő szavaiból: ,,Én úgy örvendtem, mikor a lejánkát, a miénket hézám hasonlították. Meg es köszöntem annak, ki legelőbbször mondta. Pedig nem hasonlít hézám. De örvendek, hogy reám hasonlítsák. Akire hasonlítsák, az örvend."
Ezzel a lélektani finomsággal és gyöngédséggel fogadják az újszülöttet a nem paraszti társadalmakban is, és az évek teltével ez a reflex csak kamatozik. Miért kell lemondani róla? Miért kell talmi örömökkel helyettesíteni?
A szülői büszkeség forrásáról kiváltképpen?
Ennek legszebb jelképét ismét Babszem Jankóban látom, akit egyben a kis nép szimbólumának is tartok, aki képes tetteivel, hangjával, szavával, tudásával ámulatba ejteni, megrettenteni a nagyokat, akihez többet nem mernek nyúlni, akivel a nagyúr (talán Európa Nagyúr!) büszkélkedni akar, és akinek megcsodálására ,,tenger sok vendég összegyűl".
A mese sajátos üzenete számomra az, hogy a kis nép is képes csodát művelni gyermekei által, viszont a Babszem Jankók ezreit kell világra hozni, hogy milliókká verődjenek össze, az, hogy világrajöttüket kívánni kell, mint a szegény asszony: ,,Ó, én uram Istenem, csak egy akkora kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte."
Arról is szóltam korábban, a parasztembernek azért is kell a gyermek, hogy legyen, aki vagyonát, birtokát örökölje, átvegye, tovább gyarapítsa. Ebben a motivációban gazdasági természetű létfilozófiája nyilvánul meg. Tulajdonképpen a paraszti túlélési stratégiának egy áttételes változata. Ennek a lényege pedig az, hogy mindenből tartalékolni kell (a szocialista gazdálkodáspolitika épp eme ambícióját próbálta aláásni), a függőséget minimumon tartani, és ezáltal kivédeni azokat a váratlan csapásokat, amelyek elsősorban kívülről érhetik. Mindennek legalább két feltétele volt: a hosszú távú tervezés és a garancia, hogy a törődéssel, fáradságos munkával létrehozott vagyon nem kerül idegen kézre. Olykor az öregkori gondozás biztonságánál is fontosabb volt az a tudat, hogy a vagyon ,,jó kezekben marad". Ez pedig a hagyományos paraszti munkaerkölcsön alapszik, mely szerint a munka és gyümölcse emberi minőséget, hierarchiát hordozó tényezők; ama erkölcsi parancson, hogy a munkával létrehozott értéket meg kell becsülni. A paraszti család sajátos életvitelével úgy is tekinthető, mint egy nép, ország, nemzet miniatűr előképe: a családfőknek, szülőknek gondoskodniuk kellett a megmaradásról, fennmaradásról, a család birtokának, vagyonának garantált tulajdonosairól, örököseiről.
Nem vizsgálati, csak tapasztalati észrevételem, hogy az ún. vagyon, ami ma nem föltétlen földbirtok, hanem rangos és összkomfortos lakóház, márkás kocsi, műkincsek, vállalkozások stb. ,,jó kézbe kerülése" az emberi élet harmadik szükségletének, a halálnak bekövetkezte után mintha nem volna fontos. De akkor miért fontos a megszerzésük? Csak a státusszimbólumért?
A paraszti társadalom értékrendje szerint azt a birtokot, amelyet a számon tartott ősök megszereztek, szintén a számon tartott utódok gyarapítottak, bűnös közönnyel, kényelemszeretetből, leplezetlen vagy megideologizált cinizmussal, visszafelé tartó népességgel feladni súlyos vétek és erkölcstelen.
