Vad még a csend
mint sűrű ősborókás
bozótján illat
s kék bogyó pihen
sötét takar
s az álmok összebújnak
fészek-meleg ölében
nesztelen.
És ringunk még
párnáink szűz havában
csöppenő nyál
a pufók vánkoson
mézszínű gömb izzik
az éjszakában
s a hűs szobán
a reggel átoson
Csak csöndesen
hogy szívünk ne riadjon
s a mozdulat
ne törjön még varázst
a csipke fény
a függönyön bekukkant
s mit látni vél, nem illet
senki mást.
