Olyan fontos volt ő gazdájának, mint diáknak a könyv, mesterembernek a kalapács. Volt is becsülete. Kenyérből, szalonnából egy­aránt jutott Mukinak, s ha gazdája, az öreg juhász belefújt a maga faragta furulyába, Muki úgy tipegett körülötte, mintha táncolni akarna.
Minden jól ment, míg egyszer csak egy délután hatalmas zápor kerekedett. Dörgött az ég, csapkodott a villám s nagy fekete esőcseppek hullottak az égből. Szegény juhocskák riadtan szaladgáltak a viharban, s volt dolga Mukinak bőven, hogy együtt tartsa a megriadt nyájat.
Mikor aztán elvonultak a mérges fellegek, s újból fölragyogott a Nap az égen, Muki büszkén nézett gazdájára, mintha mondaná:
– Ugye, jól vigyáztam a nyájra?
De amikor az öreg juhász sorba vette az állatokat, kiderült, hogy elveszett egy kis bárány.
– Hű! Te ilyen meg olyan gonosz kutyája! Hát így vigyázol te a jószágra? – kiabálta az öreg juhász, s rézkampójú botjával is végighúzott Mukin.
Ebédre is csak kenyérhéj jutott szegény Mukinak, nem kapott szalonnát, s egész éjjel nem tudott aludni bánatában. Nagy terveket forgatott buksi fejében. Elhatározta, nem őrzi többé a nyájat, hanem világgá megy, ő lesz az első világvándor a kutyák között.
S reggel már a hetedik határban láthatták a borzas, fekete Mukit.
Harmadnap reggel annyira megéhezett, hogy menni is alig tudott, s bekopogtatott egy komondor házába:
– Muki vagyok, az első kutyavilágvándor, segíts rajtam egy kis ennivalóval.
– Magamnak is alig van – mondta a nagy, fehér szőrű komondor –, de egy-két csont talán még akad.
S a jószívű komondor megvendégelte Mukit, s jó tanácsokkal látta el az útra.
– Nehogy aztán szégyent hozzál a kutyanemzetségre! – kiáltotta utána. – Ha már vándorlásra adtad a fejed, hát igazi vándor legyél, ne csavargó!
Mindenhol szívesen látták Mukit a házőrző kutyák, s megosztották vele ebédjüket.
De Muki mégis egyre szomorúbb lett, s egyre gyakrabban mondogatta magában:
– Koldusélet ez, csontokért könyörögni a szegény házőrző rokonoknál!
Legjobb volna már letelepedni valahol!
Gondolt arra is, hogy talán vissza kellene menni gazdájához, de büszke kutya volt Muki, s nem akart megalázkodni.
– Háp! Háp! Háp! – hallotta egyszer csak vándorútján Muki, s látja, hogy száz kacsa totyog a patak mellett.
Odament hozzájuk, s bemutatkozott:
– Muki vagyok, az első kutyavilágvándor, de már meguntam a vándorlást. Mindig a kacsákat szerettem legjobban, engedjétek meg, hogy itt maradjak veletek.
– Háp-háp! Ki hallott még olyat! Háp-háp-háp! Kutya a kacsák között! Háp-háp, nem lehet!
Egy idősebb kacsa odatotyogott Mukihoz, s azt kiabálta:
– Menj a kutyák közé! Ez itten Kacsaország fővárosa, csak kacsák számára van hely itten!
Muki szomorúan ment tovább.
Az egyik udvaron két cicát látott játszani, de hát macskákkal még csak szóba sem akart állni, nemhogy segítséget kérni tőlük.
Alkonyatkor egy erdőhöz ért.
Az erdő tele volt őzikékkel, s Muki megkérdezte az egyiket, hol találhatná meg az őzikék királyát?
– A harmadik tisztás mögött, a legnagyobb jegenyefa mellett – felelte készségesen a kis őzike.
De már szaladt is tovább, mert ő volt Őzország postása, s tele volt táskája falevelekre írt üzenetekkel.
Muki pedig felkereste az őzikék királyát, s előadta kérését, hogy ő, Muki, az első kutyavilágvándor, szeretne megtelepedni az erdőben. Az őzkirály nyomban összehívta minisztereit, s hosszasan tanácskoztak. De az lett a tanácskozás vége, hogy menjen csak tovább Muki, ők nem adhatnak egy kutyának állampolgárságot.
Tele volt Muki szíve keserűséggel. Hogy ő most már örökké hontalanul vándoroljon? Minek is adta fejét ilyen butaságra…
Így ballagott szomorúan, míg kiért az erdő másik szélére.
Láttátok volna ekkor Mukit! Olyat ugrott örömében, mintha nem is kutya, hanem bakkecske lenne. Mert addig bolyongott, míg vissza nem jutott hűtlenül otthagyott gazdájához.
A juhocskák is megismerték, s örömmel bégettek feléje.
– Szervusz, Muki! Mégiscsak visszajöttél?
Gazdája is megbocsátott a vándorló Mukinak, s rögtön nagy darab szalonnahéjat vetett elébe.
Újból nyájőrző lett a világvándorból, de nem is veszett el többé egyetlen juhocska sem.
Este pedig odasereglettek Muki köré a falubeli kutyák, s csodálkozva hallgatták kalandjait.
Volt is Mukinak becsülete, ember, juhok, kutyák előtt egyformán.