Elgondolkoztató és szomorú, hogy Kovászna megyében a tüdőbetegek már néhány évtizedes hátrányos megkülönböztetésben részesülnek más betegekhez képest, holott köztudott, hogy világviszonylatban és széles hazánkban a kardiológiai megbetegedések után a tüdőbetegségek fordulnak elő legnagyobb számban. Más osztályokat kijavítottak, csempéztek, újrabútoroztak, korszerűsítettek, a kórházat felújították, de a tüdőgyógyászat maradt a régi, a tervekkel és szép reményekkel. A remények még csak az álomvilágunk részei, hogy mikor szöknek valóságba, az a jövő titka.
1989-ben, mikor sürgősségi orvos voltam, és szakmám miatt aktívan részt vettem a forradalomban, majd később, amikor megkaptam a tiszteletbeli forradalmár címet, őszintén büszke voltam, hogy hivatásomon kívül még tudok tenni valamit az emberekért – akkor még rémálmaimban sem mertem volna gondolni, hogy egyszer majd hetekig kell fekete gyászszalaggal tiltakoznom azért, mert megyénk egyetlen pneumoftiziológiai osztályát össz-vissz húsz ággyal hagyják, ami nem lett volna elég sem a tébécéseknek, sem a más kórisméjű tüdőbetegeknek.
El sem tudtam volna képzelni, hogy eljön majd az az idő, amikor hetekig bérmentesen fognak dolgoztatni egy állami, közpénzekből fenntartott kórházban, és azt sem tudtam volna felfogni, hogy egy harmincágyas heveny kórházi osztályon egy délelőtti műszakban csak egy orvos legyen, azt pedig, hogy egyetlen munkaidőben két munkanormát végeztessenek el egy orvossal, ugyanvalóst nem. Ez nem is annyira a gyógyító elleni vétek, mint a beteget sújtó meggondolatlanság, aminek potenciális következményeiről és részleteiről nincs miért értekezzek, és egyszerűen elfogadhatatlannak tartom.
Aztán az ön által javasolt párbeszéd azzal ért véget, hogy az én osztályvezetői szerződésemet felbontották (megjegyzem, erre már számítottam, miután a pneumológiai kabinetet nem voltam hajlandó járványtani engedély nélkül elköltöztetni – már ott szóvá tevődött, hogy a főmenedzser úrral vizsgáztam-e az osztályvezetői titulusért, és bizony pechem volt, mert nem, hanem annak idején Bukarestben az Országos Tüdőgyógyászati Intézetben), és szépen elhelyeztek a tbc-s járóbeteg-rendelőbe, ahol gyakorlatilag jogfosztott lettem, mert csak a tuberkulózisban szenvedő  betegeket láthattam el, és ha azt állítom, hogy ezt az egy dolgot nem szenvedtem meg, akkor hazudok. Aztán, hogy minden tökéletes legyen, és a pillanatnyi győzelem fénye mindent beragyogjon, a velem évtizedek óta dolgozó közvetlen munkatársamat, a statisztikusomat átszervezés ürügyén elhelyezték, egy hónap múlva pedig ugyanazt a munkakört átadták egy fiatal, a szakmában teljesen járatlan hölgynek. Érdekessége és pikantériája az ügynek az volt, hogy az eltávolított statisztikus a feleségem volt, de a retorzió itt még nem ért véget, hanem ,,az erős csapat” – tetszése szerint, semmilyen előzetes vagy utólagos egyeztetés vagy magyarázat nélkül – feleségem évi pihenőszabadságát megváltoztatta és újraszabta. Hát ez különleges megtiszteltetés volt, mert senki más nem részesült ilyen magas fokú figyelmességben.
Persze az ügy globálisan véve egy kicsit döcögős, de nem kilátástalan: ha lassan is, de őrölnek az igazságszolgáltatás malmai, s azért ma már én merek következtetéseket leszűrni: először is könnyű harcolni és kitartani egy olyan ügyért, ami az igazságról szól, nem rólam és nem önről, elnök úr, hanem azokról a különleges jogokat élvező emberekről, akik rászorulnak erre, mert ők valóban különlegesek: ők szenvednek, tűrnek, és úgy hívják őket, hogy betegek. El lehet gondolkozni azon a tényálláson, hogy egy olyan alapvető jogért, mint a kezelési és vizsgálati idő, pontosabban az általános ellátási idő betartásáért miért kénytelen egy egyszerű halandó orvos az igazságszolgáltatáshoz fordulni, hisz egyszerűen intézményi szinten kötelező volna a megoldása. Hogy nem lehet ennek betartásával olyan sok profitra szert tenni, az más lapra tartozik, de a minőség hatalmasat ugrana, bár ez már a szervezés egy másik oldala.
Egy százakat foglalkoztató állami intézmény vezetője legyen tisztában legalább a munkatörvénykönyvvel, a személyzeti létszámelőírásokkal és a pillanatnyi reformrendelkezésekkel, mert ha ismeretanyagában ennyi nem szerepel, akkor presztízse és szellemi karizmája a porban hever. Arról a vezetési metodikáról, ami erőszakra, félelemkeltésre és bosszúra épül, véleményt nem alkotok, ezt önre bízom.
Ha az előzőekben a párbeszéd lehetőségeinek a kiaknázásában maradtunk, akkor most maradjunk a megoldások valószínűségében: szerintem léteznek, csak egy keveset le kell hajolni értük.

Dr. SIPOS ANDRÁS