Édes nagyapókám, az iskolai év kezdete nagy fordulatot jelent az én életemben: gimnazista lettem ugyanis, valóságos diák, s azt hiszem, illő, hogy elbúcsúzzam a szép gyermekkortól, és nyilvánosságra bocsássam gyermekkori emlékeimet. Erre persze azt fogja mondani nagyapó, hogy kissé korán búcsúzódom, én meg viszont azt mondom, hogy nincs mindenkinek olyan kitűnő memóriája, vagyis emlékezőképessége, mint magának, nagyapó lelkem, hogy még karon ülő baba korában látott dologra is visszaemlékezzék.
De a közmondás is azt tartja, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, hát én se halasztom holnapra annak megírását, hogy miért nem szeretem a disznót én, aki oly nagy barátja vagyok az állatnak, én, aki szent fogadalmat tettem nemcsak arra, hogy apostola leszek majdnem a világbékének, de arra is, hogy tagja leszek az állatvédő egyesületnek, mihelyt a tagsági díjat a magam szerezte pénzből fizethetem.
Hát, mi tűrés-tagadás: utálom a disznót. Utálom, mert amennyire kényes például a ló a tisztaságra, annyira nem kényes a disznó: nagy előszeretettel fürdik a bűzös pocsolyában, s nincs az az undok étel, hogy meg ne egye. És utálom azért, mert egyszer csúnyán elbánt velem a nagyapó kövér mangalicája. Hiszen talán emlékszik nagyapó (ugyan, mire nem emlékszik maga, lelkem?) az én megcsúfoltatásomra.
Kis fiúka voltam, 4–5 év körül, a „könnyű” fa árnyékában fogyasztottam el kávémat. (Zárójel között legyen mondva, még a dédunokák is áldani fogják ezért a fáért magát, nagyapóka, lelkem, amelynek csaknem a tövéből indulnak ki a mellékágak, s rendezte pedig úgy azért maga, nagyapóka, lelkem, hogy a legkisebb gyermek is könnyen felmásszon rá.) Elég az, hogy egy szép nyári délután mi rosszat sem sejtve kanalaztam a kávét, amikor hirtelen-váratlan megjelent egy nagy kövér mangalica az asztal előtt egyenesen azzal az aljas szándékkal, hogy elhörpintse előlem a kávét. Amíg kicsi voltam, épp oly nagy volt bennem az önérzet. Szégyelltem volna segítségért kiabálni, egyszerűen fölemeltem a kanalat, akár egy kardot, mondván:
– Hallod-e, te undok mangalica, kotródj innen, mert kupán ütlek.
Az ám, kitűnt hamarosan, hogy a disznó nemcsak akkor süket, ha a rozsban lakmározik, de akkor is, ha rosszban jár a feje. Márpedig őundokságának a feje rosszban járt, úgy tett, mintha nem is hallaná fenyegetésemet, s egyszerre csak úgy meglökte orrával az asztalt, hogy nemcsak az borult fel, de a szék is, s úgyis hiába tagadnám, magam is felborultam, de úgy, hogy mind a két lábam égnek állt, a hajamról nem is beszélve. Én már, édes nagyapókám, mindenféle kunsztokat csináltam, többek között a fejem tetején is sétáltam, de ugye, nagy különbség, ha az ember a maga akaratából kalimpáltatja a lábát az ég felé, s nem egy undok mangalica akaratából?
Egy szó, mint száz: a kolbászt, különösen a kisbaconit, szeretem, igen szeretem, de magát a disznót nem. Vajon mit gondol, édes nagyapókám, ezek után felvesznek-e engem az állatvédő egyesületbe? S joggal hirdethetem-e a világbékét?
A másolat hiteléül: Elek nagyapó
